Bizony, szûnõben van Japánban is a három generációs családmodell, fõleg a városokban. Mivel hagyományosan a szülõk támogatása az elsõszülött fiú feladata, õ, hacsak teheti, a szülõi házban marad. (A kötelesség Japánban olyan fogalom, amely a szamurájok és kamikázék leszármazottai körében még csöppet sem vesztette el régi fényét). A napilapok és hetilapok lelkipostájában gyakran lehet olvasni a panaszos meny levelét: "Az anyósom az úr a háznál, nem hagy még a konyha közelébe sem menni. Pedig két gyerekünk van, szeretnék már a magam ura lenni. De a férjem hallani sem akar arról, hogy külön költözzünk, õ a legidõsebb fiú ugyanis." Vagy máskor: "Farmercsalád vagyunk, együtt lakunk férjem szüleivel. Külön költözni nem tudunk, férjem egy szem fiú, szülei nem egyeznek bele. Így aztán én két család rabszolgája vagyok. Az uramnak meg hiába panaszkodom, õ az anyjához húz..."
Ismerõs a szöveg? Csak részben. Azért nálunk az nem érv: a kedves anyós nem engedi, hogy külön költözzünk! Nálunk a pénzhiány, a lakáshiány az, ami nem engedi.
A rendszeresen összejövõ barátnõi társaságban Noriko szan aznap nagyon csendesen üldögélt. Megtudtam, hogy Noriko hamarosan költözködik. Kiderült, hogy lejár a 10 év, amikor el kell hagyniuk a vállalati bérlakást. (Jártam ott, nem hiszem, hogy területe több lehet 35 m2-nél). De most, hogy Noriko anyósáék építkeztek, az új házban a két családnak két teljesen szeparált lakása lesz.
- Az ideális megoldás! - Kiáltottam fel boldogan, és gratuláltam. Noriko azonban csak szomorkodott. Végül kibök- te: külön konyha ide, külön konyha oda, anyósa így is, úgy is õt fogja egzecíroztatni.
Egy másik háziasszony ismerõsöm egyszer egy nagyszabású társas kiránduláson elmesélte: aznap reggel 5 órakor kelt.
- De hiszen csak fél tízkor találkoztunk, nem is túl messze tõletek! - álmélkodtam.
- Igen, de én elkészítettem a hideg ebédet a kirándulásra, az anyósom-apósom ebédjét, és még ki is mostam. Rájuk is én mosok. - Ebbõl mindenki számára világos, hogy közös háztartásban él a három generáció.
- És anyósodék legalább vigyáznak a gyerekekre, ha elmentek este valahová?
- Nem járunk mi sehová, csak a gyerekekkel - hangzott a lemondó válasz.
A fenti esetek nem ritkák, de gyakoribb, hogy a fiatalok már házasságkötéskor különköltöznek, leggyakrabban nem is maradnak a szülõvárosukban. Ilyenkor a nagymama-nagypapa néhány napos látogatása ünnep az egész családnak, de még a szomszédságnak is jut kóstoló a nagymama sütötte süteményekbõl.
A lánygyerekek a kötelességen túl, praktikus okokból is szívesebben maradnának a házasságkötés után is a szülõi házban. A mama segítsége mindenütt jól jön, ahol kisgyerek van. Ám a férj karrierje más városba szólítja õket - ilyenkor nincs mese. Szüleik betegsége vagy családi problémák idején sokszor felpakolják a gyerekeket (mert ugye a férjre hagyni nem lehet õket), és mennek haza segíteni. Ugyancsak hazaköltöznek több-kevesebb idõre szülés után. Ilyenkor viszik a nagyobb gyereket is magukkal.
Mivel Japán világelsõ az átlagéletkor terén, nem ritka, hogy a 80 évnél idõsebb beteg mamát 60 év fölötti, szintén nem egészséges lánya ápolja.
Az öregség Japánban mindenképpen fenyegetõ rém, amely már a fiatalabbak szeme elõtt is egészen korán ott lebeg. Egyáltalán nem érzik a problémát megoldottnak sem öregek, sem fiatalok. Vannak úgynevezett nyugdíjasházak, kellemes lakásokkal, ápolónõi, orvosi felügyelettel - egy vagyonért. Akinek erre nem telik, ha egyedül marad, mehet a miénkhez hasonló jellegû szociális otthonba, amelynek a színvonala bizony nem túl magas.
Mivel a szülõk úgy érzik, saját lányukban, ha a szükség úgy hozza, jobban megbízhatnak, mint a menyükben, ma már sok szülõ kimondottan lánygyermekre vágyik, nem pedig fiúra. Ez egy ennyire tradícionálisan férfiközpontú társadalomban elég érdekes jelenség.
Egyik japán barátnõmrõl egy beszélgetés közben kiderült, hogy leánykori neve azonos anyja családi nevével. Gyorsan másra akartam terelni a szót, gondolván, szegény talán szégyelli, hogy leányanya gyermeke - ez még manapság is nagyon ritka Japánban, nem hogy 30 évvel ezelõtt, amikor õ született. Ám barátnõm cseppet sem tûnt zavartnak. Sõt, nyomban biztosított, hogy õ bizony törvényes házasságból született. Most már végképp nem értettem a dolgot.
- Az apám vette fel az anyám családnevét - szolgált barátnõm a meglepõ magyarázattal.
- Tessék?? - Hüledeztem. Japánban, a férjközpontú társadalomban? A gésák, a képzett férfiszórakoztatók világában? Az udvarias, halkszavú, csak családjuknak élõ feleségek világában, akik, ha férjük vendégeket hív, ki sem nyitják szájukat, ha csak nem a maguk fõzte sokfogásos vacsorát kínálni?
- Arról van szó - magyarázta barátnõm - hogy az elsõszülött fiú, ha teheti, otthon marad a szülõi házban. De ha nincs fiú a családban, a lány férje viszont nem elsõszülött, õ jön a házhoz. És felveszi a "ház" nevét.
A japán ie, szó szerint lefordítva valóban házat jelent elsõsorban, de fordíthatjuk családként, háztartásként, sõt, nemzetségként is. Ami pedig mögötte van: folytonosság, amely független a konkrét személyektõl, akiknek viszont feladata tisztelni az õsöket, és biztosítani a leszármazottakat.
Nyilvánvalóan a "család" meghatározás a régi paraszti háztartásokban bírt jelentõséggel - a vagyon, a föld nem egyes személyek, hanem az ie mint egész tulajdona volt. Barátnõm édesapja tehát végsõ soron nem is a feleség nevét vette fel - nyugszom meg a magyarázat után. Tulajdonképpen úgy is lehet fogalmazni, hogy valamiféle örökbefogadás történt.
Hogy ma már nem mindig ilyen egyszerû a helyzet, késõbb tudtam meg. Amerikai barátnõm, Sigrid férje japán, ráadásul elsõszülött. A mama egy Tokió melletti kisvárosban, Kamakurában él. Sigridék évekig Amerikában laktak, aztán sem költöztek az anyóshoz.
- Na, meg is bolondítottuk volna egymást teljesen - mondta Sigrid - én a lezser amerikai stílusommal, miközben anyósom minden reggel körömollóval vágja a füvet a kertben!
De nem volt semmi probléma. Az özvegy anyós hajadon lányával lakott boldog egyetértésben, mígnem a lány 29 éves korában elszánta magát a házasságra. Kötelességtudó gyermek lévén (általános japán tulajdonság), jövendõ férjének azt a feltételt szabta, jöjjön õ hozzájuk lakni. Névcserérõl ezúttal nem esett szó, hiába, azért nem olyan magától értetõdõ ma már ez sem. A jóságos võlegény bele is egyezett a dologba, a mama azonban, bármennyire is ragaszkodott a lányához, bármennyivel jobb volt vele a kapcsolata, mint fiával és külföldi menyével, megkötötte magát:
- Nem. Majd Sigridék jönnek haza lakni. Mert különben ez a ház megszûnik "Siotani ház" lenni, a Te férjed után már "Jamada ház" lenne. - És a névnek fenn kell maradni.
Epilógus: az amerikai feleség a sarkára állt, a fiú nem költözött haza. Mellesleg napi kétszer 2 óra vonatutat kellett volna magára vállalnia emiatt, hogy munkahelyére bejárhasson. Szegény mama tehát magára maradt. Lánya viszont közel lakik, sõt, ahogy a mama egyre betegesebb, mégis azt fontolgatja, hogy a lánya családját hazahívja.
Fudzsita szannal kultúrális csere-egyezményt kötöttünk. Én tanítom õt angolra, õ pedig engem japánra. Bár a "tanulás" hamarosan végeérhetetlen beszélgetésekké fajult - mindketten igen elégedettek voltunk az eredménnyel.
Egyszer - a házasságkötésekrõl beszélgettünk - Fudzsita szan elmesélte: õ házasságközvetítõ útján kötött házasságot. No végre, gondoltam, találtam valakit, akit kifaggathatok errõl a nagy talányról.
Hiszen tudtam én jól, Japánban régi tradíció az elrendezett házasság. A közvetítõ - régen a legtöbbször profi, ma a család egy barátja, rokon, vagy akár a fõnök - gondosan egyezteti mindkét félrõl az információkat, majd, amennyiben a felek a kapott adatok birtokában megfelelõnek találják a férj- illetve a feleségjelöltet, létrejön a találkozás. Régen a fiatalok nem is igen beszéltek egymással a házasság elõtt. A házasságközvetítõ gyakran úgy járt el, hogy a fiút elvitte magával egy olyan helyre, hogy az észrevétlenül egy pillantást vethetett a lányra, utcán, templomban vagy egyebütt. Más esetben a lányos házban tekinthette meg jövendõbelijét. Ahol az idõsebbik lány esetleg kevésbé volt szemrevaló, a cseles szülõk még azt is megtették, hogy nõvére helyett a csinosabb húgot mutatták meg, majd az idõsebb lányt adták össze a võlegénnyel. A csalás a cere- mónia végéig nem is derült ki - a tradícionális japán kiké- szítés, paróka, kimonó annyira elváltoztatja az ara külsejét.
- Mi egy tokiói vendéglõben találkoztunk - emlékezik Fudzsita szan. - Ott volt nagybátyám; az õ barátja, aki a közbenjáró volt, minthogy õ ismerte és ajánlotta jövendõbelimet; persze a késõbbi férjem is eljött; no meg édesanyám és én.
- Hû, kicsit népes társaság. Tudtak így egymással egyáltalán szót váltani? - kérdem.
- Nem, de nem is kellett. Fél óra múlva a késõbbi férjemmel felálltunk és távoztunk.
Aha - gondolom - most jön a romantika.
- És hová mentek? - Érdeklõdöm hangosan. De a válasz kissé meglep.
- Egy templomba.
- Ûristen, minek?
- A késõbbi férjem kérte az isteneket, legyen szeren- csés a házasságunk.
- Micsoda, a férje - bocsánat, akkor még nem is volt az - félórai ismeretség után úgy döntött, össze fognak házasodni?!
- Igen. - Süti le a szemét szégyenlõsen Fudzsita szan. - Õ mindig ilyen gyorsan döntött.
- Na de kettõn áll a vásár! - erõsködöm.
- Hát igen, én gondoltam, lehet, hogy kissé korai, de végtére is az esküvõ csak jó fél év múlva volt. Ha én közben rájövök, hogy nem illünk össze, úgysem kötünk házasságot.
Fudzsita szan egyáltalán nem szégyenkezik elrendezett házassága miatt. El is magyarázza, mi késztette arra, hogy így keressen férjet.
- Mi kisvárosban lakunk, kevés mûvelt férjjelölt volt kéznél. Ezért kérte meg édesanyám Tokióban élõ nagybátyámat, segítsen.
Arra a kérdésre pedig, sikeresnek tartja-e házasságát, felcsillan a szeme:
- Ó igen, sõt baráti körömben a legsikerültebbnek. Valamennyi barátnõmnek problémái vannak a férjével. Nekem semmi, igazán semmi.
Az udvarias szavak nem mondanak Japánban semmit, de Fudzsita szan csillogó szeme, átmelegedõ hangja - igen.
Ando szan, másik barátnõm saját bevallása szerint nem ilyen szerencsés. Az õ házasságuk is a család közvetítésével jött létre, ám késõbb kiderült, egyszerûen nem illenek össze.
- Én imádom a társaságot, szívesen hívok vendégeket, jókat fõzök nekik ilyenkor. A férjem nagyon magának való. Ha hazajön, alig szól, leül a TV elé, nem kiváncsi semmi másra.
Szerencsére Ando szan férje sokat utazik üzleti ügyben. Ilyenkor kis felesége "kirúg a hámból". Sokfogásos lakomát készít és meghívja barátnõit gyerekestül.
Nem véletlen, hogy az elrendezett házasság még mindig igen közkedvelt Japánban. Hiszen régen, a tradícionális erkölcsi ideák szerint a szerelmet, mint a házasság alapját nem ismerték el a japánok. Sõt, odáig mentek, hogy sokan a férfi szerelembe esését morális gyengeségnek tartották. Nem létezett udvarlás sem semmilyen formában, hiszen a fiúk és a lányok teljesen különválasztva nõttek fel. Kollégák szerelmi afférjáért a háború elõtt elbocsátás járt. Ugyanakkor mindenki hallott történeteket olyan férfiakról, akik, mivel nem vehették el szívük választottját, szerelmükkel együtt az öngyilkosságot választották. Így aztán elég jó talaja volt a nyugati kultúra terjedésének, amely a szerelmes regények, versek, a külföldi popzene népszerûsítésével a mai japán fiatalok szemében a szerelmi házasságot kívánatossá tette. Így történhetett meg, hogy Tamás professzora a csinos, harminc körüli titkárnõ kiházasítási kísérletével bizony kudarcot vallott. A hölgy udvarias, ám igen határozott formában visszautasította a jelöltet. (A munkahelyi fõnök a család kérése nélkül is felelõsséget érez beosztottjai magánélete iránt, Tamás professzora a laboratórium több ifjú kutatóját házasította meg az évek során.)
A házunkban lakó, 30-35 év körüli feleségek közül egy sem közbenjáró útján ismerte meg a férjét. Ketten is - a vonaton ismerkedtek meg jövendõbelijükkel! Nem csoda, a testet-lelket felõrlõ hosszú közlekedés végeláthatatlan óráiban ugyan mi mást csinál a fiatal - ismerkedik. Azért senki ne gondoljon magyar módra "ismerkedõ", leszólítgató fiatalokra. Japánban a fiatalok a magyaroknál sokkal gátlásosabbak, félszegebbek. Bár ma már rengeteg a koedukált iskola, még hat a múlt. Ha iskolaszünetben valaki kimegy egy japán repülõtérre, vagy vasútállomásra, nem nagyon lát vegyes kiránduló társaságot. A lányok barátnõikkel indulnak útnak, a fiúk hangos, népes csoportjai legfeljebb messzirõl nézegetik a lányokat.
No, azért nem mindenki olyan félszeg! És bár utcán ölelkezõ, csókolózó párokat igazán csak elvétve látni, sok házasság megkötésekor a baba már úton van.
A mutogatott esküvõi képeken Hosi szannak is domborodott már a hasa a díszes kimonó alatt. Elég nyilvánvalóan szerelmi házasság volt az övé. Ám nem nehéz kitalálni, mi maradt az egykori szerelembõl. Hosi szan és két kislánya, a 7 éves Tomumi és a 3 éves Eriko még ünnepnapokon is hármasban, a papa nélkül sétálgat. Néha pedig a mama tûnik el néhány órára rejtélyesen.
- Vásárolni ment - mondja ilyenkor Tomumi és megtörli a bõgõ Eriko szemét. Hm, délután 1-tõl este 6-ig kicsit hosszadalmasra nyúlik a bevásárlás.
Sem a társaságkedvelõ Ando szan, sem Hosi szan nem gondol válásra. A válás Japánban még ma is ritka madár. Fudzsita szanról viszont az is kiderül, hogy elvált szülõk gyermeke, ráadásul a mama terhesen, lánya születése elõtt néhány hónappal vált el. Ez azért különösen meglepõ, mert Fudzsita szan 36 éves. Ha ma ritkaság a válás, hát még mennyire az volt ezelõtt 36 évvel! Sõt, a feleség döntött a válás mellett! Az atya állítólag rendes, becsületes ember volt. Most, ennyi év után lánya csak annyit tud: nem egyezett a szülõk természete. Kérdem Fudzsita szant, milyen volt az édesapja?
- Nem ismertem. Igaz, egy városban éltünk, de mivel újra nõsült, és gyerekei is születtek az új házasságból, nem találkoztunk. Azután pedig meg is halt apám.
- És a féltestvéreire sem volt kíváncsi sosem?
- De igen, persze hogy az voltam. De valahogy mégsem találkoztunk..
- Nem is hiányzott a papa?
- Hát, nem mondhatnám. Az a helyzet, hogy együtt laktunk anyám nõvérével és annak kislányával. A szomszédban pedig gyermektelen nagynénémék laktak. Irigykedtek is a barátnõim, mikor hozzánk vendégségbe jöttek: "Neked egy helyett 3 mamád van!"
Azért három anya sem helyettesít egy apát, mondanám, de Fudzsita szan ugy érzi, boldog, kiegyensúlyozott gyerekkora volt. Azért mégsem fér a fejembe ez a papa, aki nem kereste sosem a lányát, ha a lány a mama szoknyája mellõl nem is kívánkozott soha papa-nézõbe. Kérdezgetem hát tovább, mit tud még a papáról? De nem sokat, csak annyit, hogy a papa házasságkötéskor felvette az anya családnevét, (ha nem hangzana udvariatlanságnak, Fudzsita szan családi életét ama állatorvosi egyetemi lóhoz hasonlítanám, amelyen minden lóbetegség megtalálható - igazán minden japán specialitás szerepel benne), majd váláskor visszavette a sajátját.
- No és milyen volt elvált szülõk gyerekének lenni 20-30 évvel ezelõtt? - kérdem. - Nem érezte soha semmilyen hátrányát?
- De igen - szól a vallomás. - Mikor az egyetem elvégzése után állást kerestem. Az azért nekem nehezebben ment, mint másnak. Hiába, kis város a mienk, mindenki tud mindent a másikról.
Azért nem mindenki válik illetve válhat el ilyen egyszerûen még ma sem. 1987 decemberében a következõ címmel jelent meg cikk az egyik legnagyobb példányszámú angol nyelvû japán napilapban: "A Legfelsõbb Bíróság megváltoztatott egy válási ítéletet 1952-bõl".
A cikk szerint a férj ma 75 éves, törvényes neje 72. 1937-ben házasodtak össze. 1949-ben a férj szeretõjéhez költözött. (No lám, van azért Japánban, aki a szívére hallgatott már 40 évvel ezelõtt is!) A feleségtõl nem volt gyerek, ám a második kapcsolatból 2 fiú született, ezeket a férfi hivatalosan magáénak ismerte el. A feleség a férj által neki hagyott házat 1950-ben eladta, azóta bátyja háztartásában él. A férj õt anyagilag más módon nem támogatja. 1951-ben kérte a férj elõször a házasság felbontását, amit a bíróság 3(!) évvel késõbb elutasított. (Úgy látszik, kicsit fontolgatták a döntést.) A férj 1983-ban megpróbálta a feleséget rávenni a megegyezéses válásra, ennek fejében 1 millió jen készpénzt - közel 500 ezer Ft-nak felel meg - és egy értékes olajfestményt ajánlott fel. A feleség azonban hajthatatlan maradt. Ekkor a férj új keresetet adott be, amit a Tokiói Bíróság megint elutasított. Ám a fellebbezáskor a Legfelsõbb Bíróság végül most már a házasság felbontása mellett döntött.
Eddig Japánban a bírósági gyakorlat az volt, hogy annak kérésére, aki hibáztatható a házasság zátonyra futásáért, nem bontották fel a házasságot. Ezt az elvet 1952-ben vezették be, úgymond "a háború utáni erkölcsi züllés" megállítására, a hûség erõsítésére. Most, esetünkben a bíróság így indokolta döntését: "A különélés jelentõs idõvel korábban kezdõdött, a házasságból gyerekek, akikról gondoskodni kell, nem születtek (szerintem, ha lettek is volna, ma már lassan õk is nagyszülõk), valamint a válás bizonyíthatóan nem fogja a hitvest pszichés, gazdasági vagy szociális hát- rányba hozni."
Az újságíró megjegyzése: megfigyelõk szerint ez a döntés jelentõsen befolyásolja majd a japán válások rend- szerét, könnyebbé téve azt. Talán nem kell majd mindenkinek harmincegynéhány évig várnia.
Azért a fenti történet eléggé egyedi. Manapság erõsen növekszik a válások száma, különösen a fiatalok körében. De a problémákra, házastársi konfliktusokra egyáltalán nem általános reakció a válás. Mint ahogy az elõbb említett Ando szan és Hosi szan barátnõim is - ha más-más módon is - legfeljebb kirúgnak a hámból, válásra még csak nem is gondolnak. És így van ezzel rengeteg nõtársuk Japán-szerte.
Japánban a válás nem volt ismeretlen a régi idõkben sem. A két leggyakoribb vallás, a sintó és a buddhizmus nem tartalmaz erre vonatkozóan semmiféle olyan tiltást, mint a kereszténység. Csakhogy akkortájt a válás kissé mást jelentett, mint manapság. A feleségek törvényben is rögzítetten alacsonyabbrendûek voltak férjeiknél. Még a Meidzsi korszakban is (a XIX. század második felétõl), ami egyéb tekintetben Japánban a "felvilágosodás", az ugrásszerû fejlõdés idõszaka volt, törvény írta elõ, mely 7 ok elegendõ ahhoz, hogy a férj elváljon a feleségétõl. Ime: a meddõség, házasságtörés, engedetlenség a férj szülei iránt(!), szószátyárság (magyarul pletykásság), tolvajlás, féltékenység és végül a rossz egészségi állapot. Olvastam egyszer egy nõrõl, akit 1941-ben, 33 éves korában küldött haza "jó" férje, és attól kezdve 1969-ig, haláláig az asszony bátyja családjával élt. A beteg, munkaképtelen feleség csak akkor maradhatott a házban továbbra is, ha gyerekei elég nagyok voltak már ahhoz, hogy magukat és a házat ellássák. Egyébként pedig, vagy a felsorolt további 6 eset bármelyikének fennállásakor a férj a feleségét egyszerûen hazaküldhette annak családjához. (És gondoljunk bele, milyen kevés kell ahhoz, hogy egy férj a nejét pletykásnak nyilvánítsa?)
Az igazsághoz tartozik, hogy a válás fõleg az alacsonyabb osztályokban divott. Hiszen a gazdagabb családokban a férj annyi ágyast, szeretõt tarthatott, amennyit a pénztárcája elbírt. És ez nem volt megbotránkozás tárgya. (Ismét kiderül, nem keresztény országról van szó.) A szeretõtõl született gyerek nem volt "zabigyerek", megillették a jogok õt is. Annyira, hogy amikor a nemrég elhúnyt Hirohito császár felesége annak idején negyedik próbálkozásra is "csak" lányt szült, mindenki teljesen megdöbbent, hogy ismételt tanácsok ellenére sem vett maga mellé ágyast a fiúörökös reményében, hanem hûséges maradt feleségéhez. Mellesleg kitartását siker koronázta, ötödik próbálkozásra végre megszületett a várva-várt trónörökös.
Ennek a "liberális" válási gyakorlatnak a tükrében azok a számadatok, amelyek azt mutatták, hogy a második világháború után csökkent a válások száma, bizony éppenséggel a feleségek emancipálódásának jeleként értékelhetõk.
A mai japán feleség azonban csak részben tesz le a válásról tradícionális okokból, még ha fel is merül benne a gondolat. Sokkal többet nyom a latban, hogy a gyerekes elvált asszonyok helyzete válás után roppant nehézzé válik.
A legtöbb japán feleség házasságkötés után, de legkésõbb akkor, amikor gyermeke megszületik, kilép munkahelyérõl. Ettõl kezdve tevékenysége középpontja a család. A japán nõk jelentõs része maga is otthon kíván maradni gyermeke születése után, nem csak a körülmények kényszerítik rá. Ahogy azonban a házasságkötés idõpontja szép lassan kitolódik a nõk 25-26-ik életévéig, egyre több az olyan lány, aki rangos egyetemet végzett, bedolgozta már magát szakmájába és nem kíván kilépni munkahelyérõl házasságkötése után sem. Részben esetleg anyagi okokból, de elsõ- sorban hivatástudatból. Ám a gyermekintézmények nyitvatartási rendje nem igazodik az egész nap, teljes munkaidõben dolgozók igényeihez. A szülési szabadság minimális, ám pici csecsemõket befogadó gyermekintézmény igen kevés van. Ha az anya szerencsés, és mégis bejut gyermeke egy ilyen intéz- ménybe, biztos, hogy az nincs a szomszédban. Kellõ közlekedés után leadva a gyereket, az anya ekkor újra hosszas utazásba kezdhet, amíg munkahelyére ér. E's Japánban a munkaidõ nem 8 óra ám!
Az anya, ha szerencsés, számíthat egy nagymama segítségére. Vagy fizet egy bébiszittert. Vagy megkéri a szomszéd- asszonyt, vigye haza a sajátjával az õ gyerekét is. Egy biztos - az elvált anya egymaga képtelen teljes munkaidõben dolgozni és gyereket nevelni. Arról nem beszélve, hogy ha a gyerek születésekor otthon maradt, késõbb, jónéhány év kihagyás után már az álláskeresésnél elég reménytelen a helyzete.
Többek között ezért is - érdekes módon - mostanában elszaporodott az idõskorúak válása. A gyerekek már felnõttek - ez már nem visszatartó tényezõ. A döntõ ok - az alapvetõ dolgozó férj - háztartásbeli feleség kapcsolatban keresendõ. Két egymástól független világ. Évtizedekig egymás köreit nem zavarják, ám egyszer csak a férj nyugdíjba megy. És nem találja a helyét otthon. Kicsi a lakás, nincs egy nyugodt zug, ahol letelepedhet. A feleség pedig megszokta, hogy otthon mindig a maga ura. De most érkezett egy "idegen", aki mindig láb alatt van, nappal is ki kell szolgálni, nem hívhatja meg a barátnõit akármikor egy kis tereferére, mint régen - egyszóval állandósulnak a konfliktusok, végül sok esetben jön a válás.
No, de térjünk vissza a gyerekes anyák állás-gondjaira! Ez azonban nem csak az elvált nõk problémája. Igaz ugyan, hogy a fiatal lányok, egyetemisták jelentõs része is eleve azt tervezi, hogy házasságkötése után otthon marad, de közbeszólhatnak például az anyagiak. Általában - egészen a legutóbbi idõkig - a férj keresete elegendõ volt a család eltartására. A lakásárak ugrásszerû emelkedése mellett a gyerekek taníttatási költségei is nagyon megnõttek az utóbbi években, és ez sok asszonyt kényszerít munkavállalásra. Egyre több azonban az olyan nõ is, aki szereti a hivatását, ezért szeretne a gyerek mellett is dolgozni.
Agnes csan Tajvanról érkezett Japánba 19 éves korában, és hamarosan neves táncdalénekes lett. Késõbb az énekléssel felhagyott és azóta a TV-ben amolyan mindenes szerepet tölt be. Riporter, részt vesz show mûsorokban, vetélkedõkön háziasszonykodik. Népszerûsége azonban gyermeke születésekor hágott tetõfokára. Agnes ugyanis kijelentette, nem óhajtja otthagyni 32 évesen a pályát, de nem mond le arról sem, hogy gyermekét maga nevelje. Ezért azután a picit csecsemõkorától magával hurcolta a forgatásokra, óriási botrányt kavarva ezzel. A nõi emancipáció kisszámú japán harcosa Agnest tûzte lobogójára és sokan mások is rokonszenveztek erõfeszítéseivel. Voltak és vannak természetesen heves ellenzõk is. Köztük egy másik TV-személyiség is, egy neves történésznõ, aki szerint Agnes nincs tekintettel sem kollégáira, akiknek sokszor a forgatás alatt egy bõgõ gyereket kell a TV öltözõjében órákig babusgatniuk, míg Agnes a kamerák elõtt bohóckodik, sem gyermeke valós igényeire. A csecsemõnek ugyanis szerinte, és nincs egyedül ezzel a nézetével, elsõsorban nyugalom, állandó, biztonságot jelentõ környezet, határozott napirend kell.
A nagy zûrzavar Agnes körül két dologra volt jó. Elsõsorban felhívta a figyelmet arra, hogy Japánban egy dolgozó nõ gyerekkel a legritkább esetben folytathatja tovább töretlenül hivatását. Másrészt persze ez igen jó reklám ám a hölgynek. A baba 1 éves koráig több riportfilm, interjú készült a mamával. Nyomon követték hétköznapjaikat, amint Agnes gyerekkel a karján taxival studióról studióra siet, éjjel 1-kor hazatér otthonába, és nekilát kettejüknek vacsorát készíteni, majd picinyével hazautazik Tajvanra meglátogatni a nagymamát, természetesen kamerák kereszttüzében, riporterek hadával körülvéve. Jelenleg Agnes reklámoz a TV-ben bébiételt és papírpelenkát, és mellesleg egyéb kötelezettségeinek is eleget tesz. (Kíváncsi lettem volna a kedves papára is egyszer, õt azonban sosem mutatták, bár állítólag létezik. De hát õ már úgy látszik, nem fért bele a képbe.)
Akadnak azonban teljesen hétköznapi asszonyok is, akiknek sikerül összeegyeztetni az anyaságot a karrierrel. Ám ha ez a dolog nálunk, Magyarországon nem könnyû, Japánban százszor nehezebb.
Érdekes módon, mint kultúrájában oly sok mindent, Japán a nõk másodrendû szerepét a társadalomban is Kínából importálta. Valamikor régen, 592 és 770 között több nõi uralkodója is volt Japánnak. De a korábban komoly szociális és politikai pozícióval rendelkezõ nõk, ahogyan erõsödõtt a kínai befolyás, szép lassan a férfiak kiszolgálóinak seregébe süllyedtek. Érdekes módon a kínai hatásnak köszönhetõ a nõk szerepe Japán prózairodalmának megalkotásában is. Míg ugyanis a 10-17. században az iskolázott férfiak a divatnak megfelelõen rossz kínaisággal pompázatos költeményeket alkottak, az udvar nem megfele- lõen iskolázott hölgyei, maguk szórakoztatására japánul írtak remekbe szabott mûveket. Kedvenc mûfajuk a napló volt, ebben azután elbeszéltek úti élményeket, szerelmi kalandokat, hétköznapi pletykákat. A korszak máig leghíresebb alkotása Muraszaki Sikibunak, egy udvari nemes feleségének "Gendzsi története" címû regénye, amelybõl azóta számtalan színdarab, film, képregény is született.
Volt azután a dicsõ múlt árnyékaként két nõi uralkodó a 17-18. században is, ám ekkor már a császári pozíció teljesen híján volt a tényleges hatalomnak. Nõ vagy férfi császár - egyre ment.
Még manapság is nagyítóval kell keresni a politikai vagy gazdasági életben a komoly vezetõ pozícióban lévõ hölgyeket. Az angol nyelvû Daily Yomiuri idõnként riportokat közöl jelentõs karriert elért nõkkel. Riport készült a nõgyógyász fõorvosnõvel, aki egy igen jó nevû kórházban dolgozik, egy nagyvállalat magas pozícióban lévõ vezetõnõjével, akinek tevékenységi körébe a személyzeti ügyek tartoznak, egy divattervezõnõvel, aki iskolát teremtett és saját tervezõstudiót nyitott. Magyar szemszögbõl nézve ezek a Japánban szinte csúcsteljesítménynek számító esetek egyáltalán nem tûnnek különlegesnek. De még ilyenkor is kiderül, hogy a sikeres nõk nagyobb része éveket töltött külföldön, ha gyereke volt, segítette a nagymama, de a legtöbb esetben bizony a hölgy hajadon maradt, vagy legalábbis gyermektelen.
A jelenlegi japán munkastílus, a végnélküli munkaidõ, a munka utáni közös programok, elsõsorban a közös ivás, melynek során üzletek köttetnek és munkahelyi döntések születnek, az idõrabló közlekedés, a gyermekintézmények hiánya illetve nem megfelelõ volta - nos, ez nem kedvez a kitörni vágyó családanyáknak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a nõk ne dolgoznának egyáltalán. Sõt. Nõk állnak a pultok mögött a szupermarketekben és áruházakban, nõk dolgoznak a kórházakban, rendelõkben, egyenruhás irodistanõk tömege lepi el ebédidõben Tokió belvárosát.
A lakásunk közelében levõ magánóvodában csupa fiatal óvónõ dolgozik. Egyik szomszédasszonyom elmesélte, hogy ezek a lányok házasságkötésükkor automatikusan elveszítik állásukat. Hogy mi a kizáró ok egy férjezett óvónõ esetében, máig sem értem. Mindenesetre alaposan megjártam ez ügyben. Miklós már jó féléve állami óvodába járt, amikor óvónénije férjhez menni készült. Jól tudtam, itt nem kizáró ok a házasság, de azt is tudtam, a japán nõk sokszor ilyenkor önszántukból kilépnek munkahelyükrõl. Megkérdeztem hát Igarasi szenszeit, egyszerû kíváncsiságból, tovább dolgo- zik-e majd? A szenszei végtelen zavarba jött, arca pirosra gyúlt, hevesen hajlongani kezdett és többször egymás után biztosított róla, hogy férjezettként is nagyon igyekezni fog, hogy munkáját jól végezze el. Erre persze én is zavarba jöttem, és nem gyõztem dadogva magyarázni, semmi kétségem affelõl, hogy férjezetten is ugyanolyan kiváló óvónõ lesz, mint ezelõtt.
Hiroko barátnõm nem máshol, mint a Magyar Nagykövetségen dolgozott. Férje egy híres japán nagyvállalat üzletembere. Hiroko bájos, szinte akcentus nélküli magyarságával így mesélt errõl:
- Én is sokáig dolgoztam minden nap, azután egy jó óra, mire hazaértem. Akkor elkezdtem fõzni a férjemnek, de õ sokszor csak éjfél körül állított be. Ha le is feküdtem már addigra, felkeltem, vacsorát adtam neki. A végén már tiszta idegbeteg voltam. Nem csoda, hogy az elsõ baba a negyedik hónapban elment. Akkor a szüleim, meg a férjem szülei azt tanácsolták, maradjak inkább otthon.
Hiroko tehát az újabb terhességet szépen otthon várta meg. Ma boldog anyja egy tündéri egyéves kislánynak és egyelõre nem készül dolgozni menni sehová.
Érkezésünk után mindem reggel csodálkozó tanúja voltam, amint egy ifjú apuka karján picurka csecsemõvel, mögötte két apró kisfiúval úgy fél kilenc körül elhalad ablakunk alatt a közelben parkoló gépkocsija irányába. Végül szilárd meggyõzõdésemmé vált, hogy az édesanya nagyon beteg lehet, vagy tán nem is él már. Egyszer úgy fél évvel késõbb meg is kérdeztem egyik szomszédasszonyomat az esetrõl, aki nevetve felvilágosított: a család nõtagja, a három gyerek anyukája egyszerûen - dolgozik. Mégpedig teljes munkaidõben, egy neves egyetemen kutatóként. Az apa is dolgozik, õ is egyetemen, csak kissé közelebb. Nyilvánvalóan ebben a családban, Japánban szokatlan módon, az atya is jelentõsen besegít a gyerekek ellátásába.
De ennél még végletesebb esettel is találkoztam. Nem messze tõlünk lakott egy család, ahol a kanadai származású feleség dolgozott jó pénzért a kanadai követségen, míg japán férje otthon igazi háztartásbeliként nevelte három kicsi (6, 4 és 2 éves) gyereküket! Az asszony nevetve mesélte:
- Az elsõ idõben, amikor délelõtt a szomszédok találkoztak a férjemmel, amint sétálni vitte a gyerekeket, nem gyõzték kérdezgetni: "Ó, ma szabadságot vett ki, ugye?" A férjem csak a fejét rázta, így lassan elmeséltették, mirõl van szó. Kanadában, Amerikában ez már egyáltalán nem ilyen nagy csoda, mint itt. Én kerestem jobban, imádom a munkámat, a férjem igazán szívesen végzi a házimunkát és kitûnõen fõz. Hidd el, mire én hazaérek, tényleg nem vár mosnivaló, sem mosatlan edény.
A legtöbb nõnek azonban, aki gyerek mellett dolgozik, legyen bár egyetemi vagy fõiskolai végzettsége, meg kell elégednie valamilyen részmunkaidõs elfoglaltsággal. Ezek az állások persze elég gyengén fizetettek, mint ahogyan nem gazdagodott meg fiam osztálytársnõjének mamája az otthon végzett bedolgozói munkától sem. Mindenképpen tény azonban, hogy a munkaadók felismerték Japánban, hogy nagy az igény az anyák részérõl az ilyesfajta munkára, és õk sem járnak rosszul.
Az egyik munkaerõhiánnnyal küzdõ tokiói nagyáruház olyan eladói állásokat hirdetett, ahol a nõk teljesen maguk választják meg, milyen idõbeosztásban kívánnak dolgozni, sõt, lehetõség szerint azt is, melyik osztályon.
- A virágosztályt választottam - nyilatkozta egy két- gyerekes asszony. - Elküldöm a gyerekeket az iskolába, kitakarítok és naponta 10-kor kezdek itt az áruházban. Kettõig dolgozom, mire a gyerekek hazaérnek, én nyitok nekik ajtót. Jó érzés, hogy hozzáteszek valamit a család jövedelméhez és közben itt remekül érzem magam. A gyerekeim sem látják kárát.
Bizony ez fontos szempont. Ne lássa kárát a gyermek, hogy anyja pénzt keres. Mert akkor már - így a japán mentalitás - nem éri meg. Mellesleg, a fenti hölgy az áruház virágosztályán biztosan nem kedvetlenül, míszen, folyton óráját nézegetve fogja kiszolgálni a vevõket.
Amint korábban már említettem, sok nõ tevékenykedik saját családi üzletben. Persze sok nõ dolgozik az oktatásban is, ezt még viszonylag össze lehet egyeztetni a saját gyerekkel. Zoli tanítónénije szerint azonban ez sem túl könnyû:
- Amikor a lányom hat hetes lett, vittem minden nap a bölcsõdébe, én pedig rohantam az iskolába. Az elsõ hónapokban sírtunk mindketten minden reggel.
Meg kell hogy valljam, a mi GYED illetve GYES rendszerünk olyan általános csodálkozást váltott ki valamennyi ismerõsömbõl, amit szinte semmilyen más esetben nem tapasztaltam.
- Pénzt kaptok, amikor otthon vagytok a gyerekkel? E's még a munkahelyetekrõl sem kell kilépni? - Teljesen el voltak képedve.
Szató Makiko barátnõm, aki pszihológia szakot végzett az egyetemen, harmadik gyermeke születése után "bedolgozó" lett egy nõi magazinnál. Õ vezeti a levelezési rovatot. Makiko mesélte, hogy elég sok levelet kap fiatal kisgyermekes asszonyoktól. Ezek a nõk, akik korábban dolgoztak, most bezártságról, magányról panaszkodnak.
Ami engem illet, a magam környezetében egyáltalán nem láttam a nõket szenvedni "sanyarú" sorsuk miatt. Azt hi- szem, a panaszok fõleg idõsek lakta vidékekrõl származhattak. Ha egy környéken ugyanis akár csak két kisgyerekes anya is lakik, azonnal létrehozzák a maguk kis közösségét. Közösen viszik a gyerekeket sétálni, együtt mennek bevásárolni, ha úgy adódik vigyáznak is egymás gyerekére. A mi "emancipált" szemszögünkbõl nézve a kisgyerekes japán anyák elnyomottak, gyermekeik rabjai, míg férjeik a szabadság és az önmegvalósítás megtestesítõi. Ez azonban a valóságban eléggé másként fest. Elõször is a japán nõk nagy többsége (eltekíntve Makiko levelezõitõl) eleve elfogadja hagyományos nõi szerepét, magát nem tekinti mindenrõl lemondó áldozatnak. Így élt az édesanyja is, így él a szomszédjában rengeteg kisgyerekes anya is - mi ebben a rossz? Másrészt a japán nõknek bizonyos szempontból igen nagy szabadság adatik meg. Következk ez a hagyományos családi munkamegosztásból is. A "szabad" férfi reggeltõl késõ estig vállalata érdekében robotol, heti 6 napot. (A részleges szabad szombat Japánban csak most kezd elterjedni). Lényegében csak enni és aludni tér haza. Minden családot érintõ döntés joga a feleség kezébe kerül tehát. Õ választja ki a gyerekeknek az iskolát, õ kezeli a családi kasszát, dönt a nagyobb vásárlásokról. A "szabad" férjek nagy része zokszó nélkül elfogadja ezt a rendszert, fizetéskor elteszi az asszony által neki kiutalt zsebpénzt, sõt hálás is, amiért ezeket a gondokat a nõ leveszi a válláról. Fudzsita szan mesélte, hogy eldöntötte(!), hogy kocsit fognak venni! Férje csak annyit kérdezett: "Van rá pénzünk?"
Olvastam egy cikksorozatot egy tipikus kishivatalnok család életvitelérõl, szokásairól. Okano szan, a férj így részletezte, mire költi zsebpénzét, ami a havi fizetésének kb. egyhatoda: Az öszeg fele ebédpénz, kis összeget mindig könyvekre, bizonyos, nem túl magas összeget pedig hobbijára, golfra költ. Befizetett ugyanis egy elég olcsó golfklubba. Ami pénze megmarad, már arra sem elég, hogy alkalmanként este inni menjen hivatali kollégáival. Ez azután örökösen veszekedések forrása feleségével. Okano szan, a következõ havi zsebpénzébõl elõleget kérve egy újabb partira, azzal érvel, hogy ezek a közös ivások a munka részei. (És ez nem csak a feleség elhallgattatására szolgáló ürügy, ez tényleg igaz Japán-szerte.) A feleség megtagadja az újabb elõleget arra hivatkozva, hogy férje úgysem lesz képes soha tartozását kiegyenlíteni. Ebben a vitában az nem érv, hogy a pénzt a férj keresi.
A nõk, fõleg amíg a gyerek kicsi, valóban nem mozdulhatnak gyermekeik mellõl egy lépést sem. A nagymamák általában elérhetetlen messzeségben laknak, az Amerikában annyira bevált bébiszitter rendszer pedig Japánban nem terjedt el. Mozdulnak hát az anyák gyerekeikkel együtt. No nem kell itt hatalmas utazásokra gondolni. De az teljesen magától értetõdõ, hogy a gyereket az anya magával viszi, legyen szó akár a nagy testvér szülõi értekezletérõl, akár a mama fogorvosi kezelésérõl. Tanúja voltam - persze csak falon át, a hangok alapján, milyen kedvesen foglalta le a nõgyógyásznál a kisgyereket a nõvér, míg anyukát az orvos vizsgálta. De viszik magukkal a gyereket fõzõtanfolyamra és nyelvórára, a gyermektelen barátnõ sem kelletlen, ha kisgyermekes látogatója érkezik. A nagy testvér balettórája alatt hátul a sarokban csendben szoptat anyuka. Magyarországon mindez szinte elképzelhetetlen. Otthonról írta barát- nõm, hogy az autóvezetõi tanfolyam mûszaki elõadásáról az oktató egyszerûen kidobta, mikor hétéves kisfiát a nyári szünidöben magával vitte. Pedig a gyerek nem zavart volna senkit, a matematikus édesapa egyetemi elõadásait is mindig csendben olvasgatva szokta végigülni.
Már a csecsemõt is, amint lehet, a mellükre, de még inkább õsi keleti szokás szerint a hátukra kötve vonaton, buszon kényelmesen szállítják az anyák. Mellesleg a kapható százféle "kenguru" kényelmes és biztonságos. Az üzletekben pedig meleg téli dzsekit is árulnak becipzározható betéttel a hátán illetve az elején, amit a mama gyerekestül is kényelmesen viselhet, a betétet kivéve pedig késõbb is használhat.
Attól kezdve, hogy a gyerek iskolába kerül, a nemdolgozó anyák egyre több szabadidõvel rendelkeznek. Nem lesznek persze idõmilliomosok így sem. Elõször is japán szokás szerint a nõk jóval a családtagok elõtt kelnek, hogy a kiadós reggelit elkészítsék. Naponta mosnak, takarítanak. Délután különórákra kísérik a gyerekeket, a kisebbeket ott helyben meg is várják. Este pedig tartalmas meleg vacsorát készítenek, amit a ház urának sokszor késõ este kell feltálalniuk. Ám a délelõtt fennmaradó néhány órában nem ül otthon egyikük sem.
A japánok közismerten igen homogén társadalom. Hosszú évszázadokig önkéntes elzártságban éltek, kultúrájuk, hagyományaik, szokásaik igen egységesek. Történelmük során országukba nem érkeztek soha tömegesen bevándorlók. Egy néhány évvel ezelõtti felmérés szerint a megkérdezettek több mint 90%-a középosztálybelinek tartota magát. A felsõ középiskolát, ami nagyjából a mi gimnáziumunknak felel meg, majd mindenki elvégzi. A hasonló mûveltségû, hasonló körülmények között élõ nõk rendkívül könnyen értenek szót egymással és igen szívesen elegyednek beszédbe játszótéren, gyerekre várva az uszodában, vagy akár a gyorsvasúton. Igen nagyra értékelik egymás társaságát, hamar feloldódnak, beilleszkednek. A leggyakoribbak a gyerekek által összehozott vagy a lakóhely szerinti kapcsolatok.
Ezek az "elnyomott rabszolganõk" roppant élénk és vidám társadalmi életet élnek. Egyik barátnõm ebédelni invitált egy hagyományos japán kisvendéglõbe. Ebéd közben egyszer csak letette kezébõl evõpálcikáját és felszólított, nézzek körül. (Háttal ültem a teremnek.) Körülöttünk valamennyi asztal körül élénk csivitelésbe és élvezetes evésbe merülve egy-egy népes hölgytársaság ült. Mindannyian a 30-40 éves korosztályhoz tartozó, az alkalomhoz illõ szolídsággal kiöltözött háziasszonyok voltak.
A japánok egyébként roppant ínyencek és igen szívesen étkeznek étteremben. (Mellesleg erõs a gyanum, hogy a legtöbb olyan országban, ahol kellõ számú hangulatos, barátságos étterem várja az embereket elérhetõ árú változatos ételekkel, ez ugyanígy van.)
De a japánok más módon is hódolnak a közös evés élvezetének. Az iskolai szülõi munkaközösség, vagy pontosabban a szülõk és tanárok egyesülete, mely az Amerikából átvett PTA (Parents Teachers Association rövidítése) névre hallgat, meghívott, tartsak egy elõadást arról, milyen a magyar iskola. Meghívtak még Amerikát. Szingapúrt, Svédországot járt japán anyukákat is, akiknek gyermekei az ottani iskolákban töltöttek el néhány évet, számoljanak be tapasztalataikról. Meghívóm, a PTA titkára, Szakata szan közölte, hogy egy héttel korábban "gyakorlás" lesz, megbeszéljük a részleteket. Ez alkalomra szíveskedjek egy adag magam készítette ételt is hozni.
Nem akartam hinni a szememnek, amikor a lábas brassói aprópecsanyével megjelentem. Az iskola tanácskozó szobájában (azért e furcsa elnevezés, mert ezen a kisebb szobán kívül volt még egy igazi tanácsterem is) a hatalmas asztal roskadásig telve mindennel, ami szem-szájnak ingere, ráadásul gyönyörû tálakon, szebbnél szebb kiállításban. A "gyakorlás" hatalmas evéssel kezdõdött. Jó óra múlva, már a teát kortyolgatva tértünk csak rá jövetelünk eredeti céljára. Megjeggyzés: csodák csodája, az 1200 tanulót oktató iskola Szülõi Munkaközössége csupa nõbõl állott. Egyetlen férfitagja az elnök volt, egy újságíró. És még egy megjegyzés: egy héttel késõbb nagy sikerrel lezajlott az elõadás népes hallgatóság elõtt. A szervezõk és mi, elõadók, ezt megünnepelni, kollektíve a közeli kisvendéglõbe vonultunk ebédelni.
Azóta rengeteg hasonló pikniken vettem részt. A házunkban lakó kisgyerekes mamákkal minden héten egyszer valamelyikünk lakásában összejöttünk. A cél a közös nyelvtanulás volt. Én õket angolra, õk engem japánra igyekeztek taní- tani. Mivel a felnõttekre jutó átlagos gyerekszám valahol a kettõ és a három között mozgott, míg a jelenlévõ gyermekek átlagéletkora egy és kettõ között volt, el lehet képzelni, milyen sikerrel. Ám minden alkalommal kezdetnek - természetesen-piknik alapon közösen megebédeltünk.
Kínai barátnõm egyszer összeismertetett egy magánóvoda anyacsoportjával, akiket õ hivatalosan, az óvoda szervezésében angol nyelvre tanított. Amikor õ hazautazott, az oktatást egy amerikai anyatárs vette át, de azért engem az asszonyok havonta egyszer valamelyikük lakására meghívtak "kultúrális cserére". Ilyenkor csak tízóraiztunk: kekszet, süteményt teával, kávéval, közben folyt a társalgás. Karácsonykor a társaság gondolt egyet és kirándulni mentünk. Tetõpont: hatalmas ebéd egy francia étteremben. Körülöttünk nõk, nõk és nõk mindenütt.
Még egy evés-történet, azután igazán nem akarom mûködésben tartani tovább az olvasói gyomornedveket. Meghívtak a MIA-ba magyar fõzõnapot tartani. Az elmúlt év május közepén kelt meghívás japán alapossággal ez év február 21-ére szólt. Az ominózus dátum elõtt két héttel felhívott telefonon a fõzõiskola vezetõje, bizonyos Uraki szan. Közölte, ha nem zavarnának, jövõ csütörtökön jönne a bizottság a részleteket megtárgyalni, úgy 12 óra körül. Majd együtt ebédelünk, biztatott Uraki szan, de én cseppet se zavartassam magam, majd õk mindent elintéznek. Én, biztos, ami biztos, aznap fõztem egy nagy adag csirkepaprikást, majd vártam. 12 körül kinéztem az ablakon, jönnek-e már, kik és hányan? Tátva maradt a szám. A házunk elõtti szûk helyre egyszer csak beszáguldott három kocsi, sebesen leparkoltak. Hét nõ ugrott ki energikusan, a szokásos 30-40 éves korosztály. Kezükben számtalan különbözõ méretû tál. Becsöngettek, és már meg is szállták a lakást élénk csivitelés közepette. Még papírtányért, eldobható evõpálcát is hoztak, ne kelljen mosogatni se. Evés közben recepteket cseréltek, pletykálkodtak - élvezték, hogy itt vannak, hogy együtt vannak. Aztán lassan elfogyott az étel nagy része (a maradékot családommal napokig ettük). A gyümölcs és a kávé után Uraki szan pillanatok alatt átvette a vezetést, jegyzettömbök, tollak kerültek elõ és megkez- dõdött a munka. A legapróbb részletekig megtárgyaltak mindent. Én mondtam a menüt, õk beosztották, ki veszi a zöldborsót és ki a krumplit, mennyi és milyen hús kell és hány résztvevõre számíthatunk. Egyszerûen nem maradt el nem tervezett, véletlenre bízott kérdés. (Az egészen más lapra tartozik, hogy miután igazán semmilyen hozzávaló nem maradt ki, én a nagy izgalomban az összes tojást mindjárt a fõzöcske kezdetén elhasználtam a madártejhez, és nem hagytam egy darabot sem a galuskához. Igy külön le kellett valakinek menet közben két tojásért szaladnia.)
De nem csak az evés élvezetének hódolnak eme elnyomott rabszolganõk. Délelõttönként nõk ütik a labdát a teniszpályákon és õk a golfpályák látogatói. De vettem részt mûkedvelõ nõi jógatanfolyamon is - a résztvevõk mind egy lakókörzet lakói. Háziasszonyok tanítanak japán nyelvet ingyen külföldi diákoknak, bemutatják nekik a hagyományos teaszertartást vagy járnak ilyenre maguk egy másik intézmében. Varrnak és virágot rendeznek, énekelnek és kirándulnak, nyelveket tanulnak és ping-pongoznak. Mindez hobbi, kikapcsolódás, de fõleg társasélet számukra. Eme tevékenységek pénzigénye egyébként általában igen alacsony, saját szórakozásukra nem irányoznak elõ túl sokat a családi költségvetésbõl a háziasszonyok.
A gyerek, az persze egészen más.
Sokáig vívódtam magamban. Bevalljam-e Nektek, vagy ne? Mert igazán nem éppen dicsekedni való, ha az ember összetör egy autót, különösen, ha egy gyönyörû, piros HONDA CIVIC-rõl van szó, ami tetejében még nyugati kocsi is, nemde? Másrészrõl, ha ez a kalandom nincs, soha nem tudom meg, milyen csapdákat rejt, ha az ember karambolt okoz Japánban. Természetesen, nem akartam szándékosan kutatásokat végezni ebben az irányban, de ha már így esett a dolog, végül is beláttam, hogy nem foszthatlak meg benneteket tapasztalataimtól ezúttal sem.
A dolog úgy esett, hogy (még õsszel) az egyik hét végén el akartunk menni Nikkóba (magát a kirándulást meg is írtuk azonnal), ami Jokohamától kb. 100km-re lehet. Tekintettel arra, hogy vonattal odajutni elég körülményes (Tokión át lehet csak, többszöri átszállással és viszonylag sokáig tart), meg különben is, miért ne, úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk az autózást. Sokat nyomott a latban, hogy japán jogosítványom, amelynek beszerzése egyáltalán nem volt egyszerû, és olcsó sem, már nagyon régen égette a farzsebemet. Egyik magyar ösztöndíjas simerõsünk, akivel összehozott a sors, azt bizonygatta: "Nikkóba csak autóval érdemes menni". Mellesleg, nagyon vonzó volt a mindenütt megtalálható autókölcsönzõk cégére is.
Döntésemet meghoztam, és miután Zsuzsa is rábólintott, (a gyerekek természetesen lelkesedtek), elvonultam a szomszédos autókölcsönzõbe. Ez is, mint minden Japánban, alapos elõtanulmányokat feltételezett. (Legközelebb csak Tokióban van olyan kölcsönzõ, ahol angolul is tudnak). Tehát: két-három napos intenzív nyelvtanulással elsajátítottam a megkívánt speciális szókincs minimumát olyannyira, hogy már meg tudtam kérdezni, milyen feltételekkel lehet kölcsönözni. Maga az eljárás egyszerû: két-három nappal elõbb (akár telefonon is) lefoglaljuk a kívánt kocsit, majd a kérdéses napon megjelenünk jogosítványunkkal, kitöltünk egy papírost, kifizetjük a díjat és a biztosítást, és már miénk is az autó. A bonyodalmak persze ott kezdõdnek, hogy nem lehet akármikor elvinni és akármikor visszahozni a jószágot, mert a kölcsönzõk 8-tól 8-ig üzemelnek; a 12 óra túl szoros, a 24 túl drága. Aztán: mi van, ha késünk, mi van, ha elromlik, mi van, ha ne adj Isten, baleset történik, ha ellopják (ez Japánban nagyon valószínûtlen), ha másik kölcsönzõben akarom leadni, ha ...
Persze, ezek a gondok is símán megoldódnak, ha az ember akarja, és a kölcsönzõ - talán mondanom sem kell - végtelenül szolgálatkész alkalmazottja is segít. Tehát: szombaton reggel 8-kor, nyitáskor már ott toporogtam kis családommal a telephelyen, és mustrálgattuk a kiválasztott gyönyörû szép kis Honda Civicet. Gondosan elmagyaráztattam magamnak, hogyan mûködik az automata sebességváltó és a légkondicionálás, majd beültünk, és elindultunk.
Zsuzsa elõzõleg kissé aggódott, hogy nem lesz-e baj, hogy már több, mint egy éve nem ültem volán mögött. Miután megígértem, hogy nagyon óvatos leszek, azt vetette fel, hogy nem ismerjük az utakat. Szent fogadalmat tettem, hogy ha eltévedünk is, nem leszek ideges, hiszen most végre pihenünk, és nem sürget a tatár. Végül már csak egy kérdés volt hátra: nem zavar-e, hogy baloldali közlekedés van? Gondosan elmagyaráztam, hogy mivel gyalogosként már egy éve szokom, volt alkalmam alaposan átértékelni a helyzetet: az, hogy az összes jelzõtábla a másik oldalon van, nem nagyon zavaró, és majd ügyelek, hogy balra kis-, jobbra pedig nagy ívben kell kanyarodni.
Elindultunk. Már az elsõ pillanatban éreztem, hogy egy automata sebességváltós, légkondicionált, rádióval és sokféle kényelemmel felszerelt japán autó valami nagyon jó dolog. Vigyázva kikanyarodtam a teleprõl: sikerült! Indítottam, ügyesen balra húzódva, gyorsítottam, és éppen arról kezdtem beszélni Zsuzsával, hogy melyik útra térjünk majd rá, amikor felbukkant, úgy 300 m-nyire a teleptõl, az elsõ akadály: egy parkoló autó az út szélén. Nekiálltam gondosan kikerülni, jeleztem is jobbra, el is tekertem a kormányt, és igazán mindent megtettem, nem is értettem, miért kiáltja Zsuzsa: "Nekimész!". Aztán megértettem, mert nekimentem. Mert persze, akármilyen gondosan begyûjtöttem is elméletileg mindent, ami a baloldali közlekedéssel kapcsolatos tudnivaló, egy aprócska dolog elkerülte a figyelmemet. Az, hogy ha a vezetõ a jobb oldalon ül, akkor az autója bal felé széles! Sokkal jobban át kellett volna menni a másik sávba, hogy ki tudjam kerülni az akadályt. Na mindegy, most már megtörtént, ami megtörtént, nézzük, mi a teendõ.
A csörömpölésre kiszaladt a parkoló autó vezetõje, és roppant aggódó tekintettel vizsgálni kezdte a jármûvet, egy Nissan furgont. A kár szerencsére nem volt túl nagy, a jobb hátsó lökhárítóját nyomtam meg. Az én autóm valamivel siralmasabb képet mutatott: a bal oldalát alaposan meghúztam, végig. Beszélni kezdtünk az illetõvel, aki - jellemzõ módon - láthatóan jobban megijedt amiatt, hogy egy külföldivel akadt dolga, mint hogy az autójával baj történt. Elõször családomat megpróbáltam megnyugtatni, és visszaterelni a Hondába, majd végre nekiálltunk tisztázni a helyzetet.
Ez cseppet sem volt könnyû. A fiatalemberrel elõször meg kellett értetnem, hogy tudok annyira japánul, hogy ne aggódjon. A szerencsétlen ugyanis elkezdte leszólítgatni a járókelõket, nem akad-e véletlenül valaki, aki tud angolul. Akadt is egy ember, de láthatóan nagyon sietett, és csak azt hajtogatta, hogy ki kell hívni a rendõrséget. No hiszen, gondoltam magamban, Nikkónak erre a hétvégére már lõttek! Mivel a sértett és a járókelõ (sõt, még két újonnan bevont személy) hosszas tanácskozásba kezdett, amiben a tanácstalanság volt a vezérmotívum, minden bátorságomat összeszedve úgy döntöttem, hogy magamhoz ragadom a kezdeményezést. Megkértem sértett partneremet, menjünk el a 300 m-rel odébb lévõ autókölcsönzõbe, ahol el tudjuk rendezni a dolgokat. Ez nagyon nem volt az ínyére (nem akarta a helyszínt elhagyni, meg nem is értette, mi köze neki a kölcsönzõhöz). Ekkor határozottan közöltem vele, hogy azt az utasítást kaptam, ha bármi probléma van, hívjam fel a kölcsönzõt telefonon, és kérem, tegye ezt meg helyettem. Ez végre hatott, és telefonált. Ezután meglódultak az események: a kölcsönzõs közölte, hogy ki kell hívni a rendõrséget, hivatalos jegyzõkönyvet kell felvenni, azt nekem az autóval együtt vissza kell vinnem hozzájuk, és a sértett kárát is õk rendezik.
Amíg a rendõrre vártunk, kiderült, hogy a sértett autó valódi tulajdonosa egy kereskedõ, akinek a szállítója vezette a kocsit. Nagyon sopánkodott szegény vezetõ, hogy mennyi mindent kellett volna még aznap elintéznie - ennek a panasznak az igazi értelmét akkor még nem is fogtam fel, bár kissé furcsállottam, mert Japánban nem jellemzõ magatartás a panaszkodás. Csak hallgattam nagyokat, mert mit is mondhattam volna? Azt, hogy nekem is sok dolgom lett volna még Nikkóban?
Megjött a rendõr, motoron, a szokásos marcona külsõvel. A zavar ismét elõlrõl kezdõdött: értek-e annyira japánul, hogy felvegyék a jegyzõkönyvet. Na, ha igen, mondjam el, mi történt. Elmondtam, õ leírta, a dolog rendben ment mindaddig, amíg ki nem jelentettem, hogy nem történt személyi sérülés. Ekkor a rend õre gyanút fogott, elõre ment, alaposan megnézegette családomat, és hosszasan faggatott, hogy az itt ülõkön kívül nem volt-e még más résztvevõje is a balesetnek. Végre sikerült teljesen megnyugtatnunk, amikor elõjött a következõ probléma: alá tudom-e írni a jegyzõkönyvet? Mondtam, hogy annyira még írni is tudok, hogy a nevemet leírjam, de látva, hogy a ránc a homlokáról nem tûnik el, hozzátettem, hogy különben is, van névbélyegzõm.
Ez a kijelentés már sokszor megtette a maga hatását korábban is, most azonban frenetikus volt! Emberünk egészen megdöbbent, különösen, amikor azt is megmutattam, hogy a nevem kandzsival van a bélyegzõre írva! Hitetlenkedéssel vegyes tisztelettel forgatta, és mint már annyiszor mások, õ is kijelentette, hogy ez már olyan, mint ha én is igazi japán lennék. Nyomban rá is nyomtuk a bélyegzõt a jegyzõkönyvre, többször is. Kíváncsi voltam, mi lett volna, ha nincs bélyegzõm, de amilyen szerencsés vagyok, erre is választ kaptam nyomban: kiderült, hogy a sértettnek, a másik igazi japánnak, nincs bélyegzõje. Nem is telt bele tíz másodperc, és már nyomták is az ujját a piros tintába, és vették le tõle az ujjlenyomatot! Átfutott az agyamon, hogy a személyiségi jogok értékelése bizonyára más szinten van Japánban, mint Európában, és egy pillanatra azt is megértettem, hogy miért furcsállják a japánok a külföldiek tiltakozását az ellen a törvény ellen, hogy a tartósan Japánban tartózkodóktól ujjlenyomatot vegyenek. De nem volt idõm a nagy összefüggéseken túl sokat mélázni, mert a rendõr távozáshoz kezdett készülõdni. Én meg kezdtem aggódni. Mert valahogy nem tûnt úgy, hogy a jegyzõkönyv egy példányát nekem akarja adni. Zavart kérdésemre, hogy mi is lesz, határozott választ adott: ezt õ most elviszi, és kb. egy hónap múlva, miután alaposan feldolgozták a dolgot, majd kijön a határozat a büntetésrõl. Ha pedig én meg akarom csináltatni a kocsimat, vagy a sértett kocsiját, (?!) akkor menjek el kb. egy hét múlva arra a helyre, ahol a jogosítványomat kaptam (szép kis utazás, hm), és ott adnak egy másolatot, amivel majd a szervizekbe el kell mennem. Gondolhatjátok, kezdtem egyre jobban megijedni! Büntetés, csináltatás, papírokért rohangászás - mindez egy 5 perces autókázás után, mondanom sem kell, szép kilátások! Rendõrünk elrobogott, sértettünk eltávozott, és nekünk nem volt más hátra, vissza kellett vinnünk a kocsit a telepre.
A visszaút már lényegesen könnyebb volt, hiszen már egyre nagyobb vezetési gyakorlat állt mögöttem. A megfordulás kissé bonyolult mûveletétõl eltekintve, aggódó családom hangos bíztatása közepette könnyedén kalauzoltam vissza az autót. Persze, eléggé szorongtam, mit fog szólni a kölcsönzõ embere - lelki szemeim elõtt a gorombaság, bosszúság, gúny, fölényesség különbözõ változatai suhantak el. Emberünk azonban, mintha mi sem történt volna, maga volt a megtestesült szívélyesség. Kipattanva bódéjából, megszemlélte a kárt, majd behívott, és széles mosollyal hellyel kínált. Elõljáróban rögtön elmondta háromszor, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz, nincsen semmi baj. Amikor észlelte, hogy ezt felfogtam, magyarázni kezdett. Ki kell fizetnem még 10000 jent (hm) az önrészesedés fejében, le kell másoltatnom a jogosítványomat a szomszédos könyvesbolt xeroxgépén, be kell szaladnom az állomás melletti rendõrbódéba egy papírért, és attól kezdve az égvilágon semmi gondom nem lesz. Ezen a ponton elküldtem Zsuzsáékat haza, hogy az autós utazásra szánt felszerelést kicserélhessék vonatos kiránduláshoz alkalmasra, bízván abban, hogy mire visszaérnek, az itteni ügyek is rendezõdnek. Rendezõdtek is, bár még ekkor is adódott egy rejtély: a rendõrbódéban ugyanaz a rendõr, aki a jegyzõkönyvet felvette, elsõ szóra kiadta az igazolást arról, hogy a jegyzõkönyvet felvette, nem kellett sem egy hétig várni, sem a jogosítvány kiadatásának helyére menni, büntetésrõl pedig végképp nem esett szó. A dolgot persze nem lehet érteni, de ez is egy jó adalék ahhoz, hogy a bürokrácia abszolúte nemzetközi jelenség.
Innen már minden gyorsan ment: a kölcsönzõs a lehetõ legszívélyesebben búcsúzott, azzal, hogy ha bármi probléma adódik, csak keressük fel, és egyébként is, legyen máskor is szerencsénk. Gondoltam magamban, jó lenne, ha máskor szerencsénk is lenne, miközben határozottan úgy éreztem, többet nem látjuk egymást. A búcsú pillanatában 10 óra volt, és így, mindössze két órás késéssel (próbáltuk volna meg ugyanezt a Hamzsabégi úti kárrendezõnél) és immár összesen 20.000 jentõl megkönnyebbülten, vonatra ültünk, majd két csodálatosan finom és kényelmes napot töltöttünk Nikkóban.
A történetnek azonban ezzel nincs vége, sõt. Hétfõn este azzal fogadott Zsuzsa, hogy egy illetõ hívott telefonon az autó ügyében, de nem értették meg egymást. Másnap, kedden az illetõ ismét próbálkozott, de én megint dolgoztam, így hát megpróbálta Zsuzsának elmagyarázni, hogy a kártérítés ügyében telefonál. Nem tudtam, mi lehet ez, felhívtam a kölcsönzõt, akik azt mondták, hogy részükrõl minden rendben van. Amikor az illetõ már harmadszor is telefonált, Zsuzsa megállapodott vele egy biztos idõpontban, amikor hívható vagyok. Az illetõ - akirõl kiderült, hogy a sértett kocsi valódi tulajdonosa - negyedszerre végre elmondhatta, mit akar. Udvariasan, de határozottan közölte, hogy az ütközés következtében kára történt, mert szervízbe kellett vinnie a kocsit, és egy napig nem használhatta. Én igen-igen bûnbánóan, a legválogatottabb udvariasságokkal, bocsánatot kértem. Õ hangsúlyozta, hogy nem haragszik, de neki kára van. Én ismét hangsúlyoztam, hogy nagyon-nagyon sajnálom. De, mondja õ, a kárát meg kellene téríteni, értem-e, mirõl van szó. Mondtam, hogy teljesen tisztában vagyok vele, (mint kiderült, nem voltam), de forduljon a kölcsönzõhöz, akiknél biztosítva voltam. Közölte, hogy velük már el is rendezte a dolgot, de velem is szeretné. Ha meg tudunk állapodni, mondjuk, 15.000 jenben, az rendben is volna. Én még egyszer, igen udvariasan, bocsánatot kértem, majd azt mondtam, hogy ha bármilyen kárigénye van, forduljon a kölcsönzõhöz, mert nekem ezt mondták, sõt, azt is mondták, hogy õk mindent magukra vállalnak. Emberem csalódottan letette a kagylót, és többet nem jelentkezett.
Nem értettem a dolgot. A japánoknak nem szokásuk "egy kis mellékest" leakasztani, különösen nem úgy, hogy a megfejni kívánt személyt rendszeresen zaklatják. Igy hát, kíváncsiságom legyõzte a balekmódra történt baleset miatti szégyenérzetemet, és több személyt megkérdeztem ez ügyben. Elõször is, a környéken levõ külföldiek közül többrõl kiderült, hogy bizony nem szoktak át könnyedén a bal oldali közlekedésre, és voltak másoknak is hasonló kalandjaik. És szépen kiderült a japán szokás: ha valaki balesetet okoz, akkor a szenvedõ felet kiengesztelni tartozik. Ez nem egyszerûen a kártérítést foglalja magában, hiszen azt a biztosítókon keresztül valóban teljes mértékben rendezni lehet. Sokkal teljesebb kiengesztelésrõl van szó, amiben persze, pótlólagos anyagi juttatás is szerepel. Megtudtuk pl., hogy egy ismerõsünk által okozott baleset következtében egy embernek eltört a lába, és hosszabb ideig kórházba került. A balesetet okozó személy minden áldott nap, ész nélkül rohant a kórházba, látogatóba, ételt-italt, ajándékot vitt a károsultnak, pénzt is adott neki, órákat töltött ott, és folyamatosan a jobbulásáért imádkozott. Ezt a látványos vezeklést mindaddig folytatta, amíg az illetõ azt nem mondta, hogy most már rendben van. Mondanom sem kell, hogy az ajándékok között jelentõs pénzösszeg is szerepel, súlyosabb balesetnél milliós nagyságrendû összegekrõl van szó. De ez még mindig nem elég: ha a sértett végleg lerokkanna, a vezéklés attól kezdve egy életen át tart. A kár okozója (erkölcsileg) köteles õt örökre támogatni, látogatni, ha kell, ellátni is. Ezt pedig mindenki tudja, és önként vállalva, végig is csinálja.
Ezek után már érthetõ az én szegény kereskedõm magatartása: szeretett volna ráébreszteni kötelességemre, de én, a civilizálatlan külföldi, nem voltam képes ezt felfogni. A legkevesebb az lett volna, hogy az illetõt felkeresem ajándékkal, ünnepélyesen bocsánatot kérek, továbbá, én viszem az autóját a szervízbe, rendbe hozatni, továbbá, némi fájdalomdíjként további összeget ajándékozok neki. Még az is lehet, hogy további kötelességeim lettek volna vele szemben. Gondolom, nagyon csalódott volt, hogy én olyan tapintatlanul, pusztán üzleti és jogi alapon akartam megoldani a kérdést.
Egy nagyobb balesetkor adódó helyzetbe még belegondolni is hátborzongató: végül is a kárt okozó is, a károsult is egy életre sérülhet és kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet, amit nem vállal magára (a konkrét anyagi káron túl) a társadalom. A dologban azonban megint csak egy számunkra ismeretlen emberség munkál. Ilyen szokások mellett még csak fel sem merülhet egy olyan szituáció gondolata, hogy valakinek az autóját egy másik ember összetöri, és minden értesítés hátrahagyása nélkül távozik; de még az sem, hogy kiugrik az autójából, és válogatott szidalmakkal illeti az amúgy is károsultat, ha éppen meg nem veri. A dolog logikája maga emberséges: egyértelmûen védi és a lehetõ legkedvezõbb helyzetbe igyekszik hozni azt, aki amúgy is kárt szenvedett.
Ennyi az autós kalandunk. Még csak annyit, hogy a szombati autókázás utáni kedden, puszta kíváncsiságból, elmentem az autókölcsönzõ parkolója elõtt, és mit gondoltok, mit láttam? Bizony, a kis piros, gyönyörû Honda Civicet, tökéletesen rendbehozott állapotban, kölcsönzésre készen. Teljesen újnak nézett ki, mint annak elõtte, és csak én tudtam egyedül, hogy már javították. Persze, nem lenne Japán igazán Japán, ha nem így történt volna.