1987. NOVEMBER
Ma is elõttem a kép. Zoli fiam pár hónapos volt (Úristen, lassan 9 éve!), és minden nap a téren tologattam. A csecsemõk és az 1-2 éves totyisok anyukái gyakran csoportokba verõdve tárgyalták, hogy Ferike még mindig nem hajlandó megenni a fõzeléket, Juditka viszont az istennek sem pisil a bilibe, csakis mellé; és a doktor bácsi azt mondta, hogy a Sabint lázas gyereknek nem lehet beadni.
Egyik nap egy beszélgetés közepébe csöppentem. A szószóló anya éppen azt mondta: "... és akkor, ha ötkor végre hazajön az apja, én már teljesen ki vagyok bukva, és odalököm neki a gyereket, tessék, itt van, a tiéd, most már te is csinálj vele valamit, mert én már nem bírom!" A többi 1-2 éves totyogós anyukkája egyetértõen bólogatott: "igen, igen, alig lehet elviselni egy éppen a dackorszak közepén tartó gyereket, igen, igen, tényleg az ember már tizedszer húz a fenekére és már az sem ér semmit ..." Én akkor rémülten gondoltam arra, hogy Te Jó Isten! Én is majd? A fenekére?
Ez az, ami itt, Japánban egészen más. A felnõttek, legyenek bár szülõk, tanárok, vagy akár idegenek, a gyerekeket olyan végtelen türelemmel kezelik, ami nekünk, magyaroknak teljességgel szokatlan. Láttam másfél éves gyereket 1 óra leforgása alatt csokifagylaltot kenni a világoskék szõ- nyegre, gyönyörû teáscsészét ripityára törni, 10 db zsír- krétát apróra morzsolni, beledolgozni a ruhájába, és a mara- dékot a szájába tömni. A mamája ezalatt hol a törlõrongyot hordta, hol a porszívót, közben mellesleg meg is szoptatta a gyereket, és egyetlen egyszer sem emelte fel a hangját.
Amikor Zoli elkezdett japán iskolába járni, a tanító néni meghívott, vegyek részt a tanításon. Igy aztán egy teljes délelõttön át volt idõm megfigyelni, hogyan kezelik a tanárok a nebulókat az általános iskolában. Ott tartózkodásom alatt a gyerkek többek között azt a feladatot kapták, hogy vagy vágják ki papírból az elõnyomott állatfigurákat. Az egyik fiúnak esze ágában sem volt dolgozni, elterült a padon. A tanító néni odament, megsimogatta, kezébe adta az ollót. Semmi. Tanító néni újra. Semmi. Tanító néni kedvesen mondott neki valamit, majd visszatért a többiekhez. Két perc múlva az engedetlen gyerek elõvette az ollót és nekilátott.
Az állomáson, vonatra várva láttam, amint élénk, 12 év körüli legénykék rohantukban majd feldöntöttek egy hölgyet. A nõ az ütközésbõl kikeveredve szó nélkül folytatta útját, a fiúk szintén. Tegyük a szívünkre a kezünket, melyikünk állta volna ezt meg szó nélkül? Az "ejnye, fiacskám, jobban is vigyázhatnál máskor!" - egészen enyhe kommentárja lett volna az eseménynek.
Tehát otthon, óvodában, iskolában, utcán és boltban, a japán felnõttek jellegzetes türelemmel és elnézéssel kezelik a gyerekeket. Az anyukák ebben aztán igazán élenjárók, hiszen többségük otthon van a kicsi gyerekkel, ideje a gyereké. Nem rohannak pl. a boltban, türelmesen kivárják, amíg a gyerek a csokik között válogat (meg is veszik neki, amit kiválaszt). Várnak, ha a gyerek a játszótérrõl nem akar még hazamenni, és nem tiltják, ha a gyerek az esõben óhajt az udvaron biciklizni. A téren pedig nem mondják semmire, hogy "ne csináld, fiam, koszos lesz a ruhád!" Sem azt, hogy "Oda ne mássz fel, kislányom, mert leesel!" Ilyenkor odaállnak a mászóka alá türelmesen, és mosolyogva lesik, mikor kell elkapni a zuhanót.
Néhány hete a házunkban lakó egyik mamával villámlátogatásra mentünk a szomszéd utcába. A mama hozta volna 4 éves lánykáját is, aki viszont valamilyen oknál fogva nem óhajtott jönni. Útközben a gyerek bõgött, a mama nyugtatgatta. A hangját nem emelte fel. Megérkezésünkkor a bõgés fokozódott. Az ajtóban rövid alkudozás kezdõdött:
- Gyere, Juko, itt is van rengeteg játék.
- Neem, nekem a Ma-csan kell! - Ma-csan egy Barbie-babára emlékeztetõ, európai külsejû elegáns baba, hatalmas ruhatárral.
- Jó, akkor hazamegyünk és elhozzuk a Ma-csant.
- De a Jo-csan is kell! - Jo-csan viszont a kékszínû plüssmaci.
- Jó, elhozzuk a Jo-csant is.
- És biciklivel akarok visszajönni!
- Jó, biciklivel jövünk vissza, rendben?
- És nem maradunk itt, csak egészen picit, amíg megesz- szük a tortát, amit adnak, és megesszük a szõlõt, amit mi hoztunk.
- Rendben. Juko, de akkor most már hagyd abba a sírást, jó?
Juko abbahagyta. Szelíd anyukája pedig kézenfogta, hazavitte, (10 perc), elõszedte Ma-csant, Jo-csant és az idõközben felmerült újabb igényeknek is eleget téve hatalmas szatyorral állítottak be. Természetesen biciklivel, amit fõleg anyuka tolt, mert az utca túl meredek a biciklizéshez.
Bizony, sok olyan eset van, amikor már az engedékenységükrõl világviszonylatban híres amerikai anyák is rég elfenekelték volna csemetéjüket, de a japán anyán a bosszú- ság, türelmetlenség semmi jele nem mutatkozik még.
A gyermek elverése, bármilyen módon történõ bántalmazása ellentétes a köznormákkal. Azért néha kiderül egy-egy pedagógusról valahol az országban, hogy egy tanulóval szemben tettlegességre vetemedett. Ilyenkor az eset azonnal bekerül az újságokba. A tanárt természetesen azonnal elbocsátják, esetleg az ügy még bíróságra is kerül. Az igazsághoz tartozik, hogy - fõleg magasabb osztályokban - még néhol honos a hagyományos, elég kegyetlen nevelési módszer, ami nem feltétlenül tettlegességet jelent. Hiszen megalázni, szavakkal bántani sokszor fájdalmasabb, mint egy pofon. Az ilyen esetek jelentõs része azonban sosem pattan ki, a szülõk nem akarnak ujjat húzni az iskolával. Szerencsére a mi tapasztalataink, amiket a mi fiaink korosztályának körében szereztünk, roppant kellemesek. Vannak mamák, akik állítják: ebben a szerencse is közrejátszott.
Nemcsak verés nincs, hanem a japán kisgyereket nagyon ritkán szidják meg és szinte sohasem kényszerítik akarata ellenére tenni. Az iskolában pl. az intõ fogalma teljesen ismeretlen(!).
Mégis, a japán gyerekek jellemzõ vonása, hogy fegyelmezettek. Ha a mama a téren azt mondja a gyereknek, hogy gyere, menjünk, mert késõ van, gyereke az esetek igen nagy többségében azonnal indul. Ha az óvodában az óvónéni bejelenti, hogy most foglalkozás lesz a teremben, azonnal jön az összes gyerek. Az iskolában a gyerekek minden reggel 8:15 és 8:45 között osztályukban ülve, egyedül várják a tanító nénit. Ilyenkor nincs kiabálás, verekedés, rohangálás. Halk beszélgetés van, és mindenki ül a helyén.
Nem is olyan régen, a "Gyerekország" nevû hatalmas jokohamai parkban amerikai gyerekcsoporttal találkoztunk. 5-8 éves gyerekek kb. 30 fõs csoportját 5 fiatal tanár kísérte. A gyerekek ahányan voltak, minduntalan annyifelé szaladtak. A tanárok hangos csatakiáltással vetették magukat a menekülõk után, mialatt a maradék természetesen az ellenkezõ irányba lódult. Ez a látvány annyira szokatlan volt, annyira elütött attól, ahogyan a japán gyerekcsoportok viselkednek hasonló helyzetben, hogy magam is meglepõdtem, mennyire megszoktam már, amint japán óvodás vagy iskolás kiránduló csoportok csöndesen beszélgetve, fegyelmezetten, párosával vonulnak az utcán. A téren persze hangosak, élénkek, mint a világ bármely gyereke. Hangosak ám az iskolában is, szünetben, a folyosón. És hû, de mekkora ricsajt csapnak, ha egy-egy lakásban hárman, négyen összejönnek! Ezt azonban senki nem veszi tõlük rossznéven.
A legtöbb másodikos-harmadikos gyerek viszont már zene- vagy sport-különórákra jár, az ötödik-hatodikosok majd mindegyike pedig a híres-hírhedt felvételire elõkészítõ iskolába, a dzsuku-ba. Sokan egy héten 3-szor, 4-szer, gyakran 3-4 óra hosszat is ott vannak! Sõt, a nyári szünidõben nem ritka, hogy napi 6 órás dzsukuba járnak! A középiskolától kezdve pedig a gyerek élete lényegében a tanulás. Sokszor este 5-ig, 6-ig tart az iskola, utána 2-3 órányi lecke van. Persze, mondhatja erre bárki, nálunk is így van ez. Igen, de nálunk a gyerek és szülei poanaszkodnak is érte eleget! A japán középiskolás pedig zokszó nélkül áldozza szünidejét az elõkészítõnek. Az általános iskolás pedig, ha óra alatt a tanár azt mondja: "akkor most mindenki csendben legyen, mert fontos, amirõl beszélni fogok" - akkor tényleg csendben van és figyel. Miért? Hiszen, mint írtam, nincs büntetés, fenyegetés, verés.
Nos, a magyarázat a CSOPORT, a közösség. Az elsõ dolog, amit egy gyereknek meg kell tanulnia: az adott közösséggel harmonizálnia kell. Ezt az érzést, ezt az elvárást erõsítik a gyerekben születésétõl kezdve. Nincs abszolút értelemben vett "jó" és "rossz". Minden a közösség, a többiek viszonylatában értékelendõ. Rossz vagy, ha megsérted a közösség normáit, és jó, ha úgy viselkedsz, ahogy azt elvárják tõled. Ezt a felfogást oltja kicsi gyerekébe születésétõl az anyja, és ez is a fegyvere vele szemben.
Ráadásul a japán gyerekek életük elsõ éveiben igen szoros testi és ezen keresztül érzelmi kapcsolatban vannak az édesanyjukkal. Általában egy éves korukig szopnak, anyjukkal hoszú évekig egy szobában alszanak, és bármikor, kívánságra, ölbe kapják õket, vagy még inkább, keleti szokás szerint, hátukra veszik. Mivel pedig apuka a legtöbb japán családban a hét 6 napján csak reggel látja a gyerekeit a hosszú munkaidõ és idõt rabló utazás miatt, ezért aztán a gyereknek borzasztóan fontos, hogy anyukája elégedett legyen vele. A japán anya pedig, ha gyereke "rosszalkodik", nem kiabál, nem veszekszik, hanem - megbocsát. De gyerekében a bûntudatot felkelti, ha nem a követelményeknek megfelelõen cselekedett.
Ennek a fordítottja is igaz. A gyakori dícséret annak elismerése, hogy "kedvemre tettél". A mama nemcsak saját gyerekét dícséri gyakran, hanem dícséri a szomszéd gyerekeket is. Az iskolában például a gyerekek és a tanár megtapsolják azt, aki elõször lesz kész a matematika feladattal, de megtapsolják azt is, akinek sikerült a mászókán végigkapaszkodnia. (Zoli fiam eleinte minden sikeres japán mondatáért hatalmas tapsot kapott. Mondanom sem kell, milyen jó hatással volt ez rá).
Mondhatja erre persze a magyar anyuka: "jaj, én is próbáltam büntetés nálkül, csak dícsérettel nevelni a gyereket, de hasztalan!" Csakhogy Japánban minden szülõ így neveli gyerekét. A csoporthoz való tartozást pedig erõsítik minden áron, külsõ eszközökkel is. Már az óvodákban is egyenruhát viselnek a gyerekek, vagy ha nem, legalább egyforma sapkát és jelvényt. Több tinédzserkorú kislányt kárdeztem, nem utálják-e rémes, divatjamúlt, kényelmetlen iskolai egyenruhájukat. Nálunk ugye, az iskolaköpenyt a gyerekek már hazafelé menet az iskola kapujában leveszik. Ezek a kislányok viszont vidáman felelték: "Hiszen a többieknek is ilyen van!" - Büszkék rá. Kérdeztem szomszédaszszonyomat, mit szólt 12 éves lánya, hogy a nyári szünetben egész nap a felvételi elõkészítõben kellett ülnie? "Nagyon jól érezte magát!" - volt a válasz - "hisz az összes barátnõje ugyanoda járt."
Ez persze kissé leegyszerûsített magyarázat. Az iskolások nevelésében már nagy szerepet kap a példa, a japánok világszerte ismert és elismert vágtelen szorgalma. A gyerek látja, hogy mamája fáradahatatlan a házimunkában, a kistestvérke gondozásában, apukája pedig késõ estig dolgozik, még évi rendes szabadságát sem veszi ki. Neki is végeznie kell tehát a saját feladatát.
A 4 éves Hide-kun hatalmas felfújható gumirepülõgépet kapott. Vitte is boldogan az udvarra játszani. Két hasonló korú kislány azonnal odacsõdült, vágyakozva nézték a játékcsodát. Sõt, egyikük el is kérte, Hide-kun pedig jó szívvel odaadta. A kislány azonban rosszul találta eldobni a repülõt, és az fennakadt a kerítés tetején. Hide-kun a továbbiakban nem adta ki kezébõl a visszaszerzett kincset, és ez lett a baj. Mert a kislány harsány sírásba kezdett, Hide-kun anyukája pedig, a sírásra megjelenve, felszólította fiacskáját, adja kölcsön a repülõt. Hide-kun toporzékolt. Anyukája nyugtatgatta. Hide-kun tovább toporzékolt, majd féltett kincsét felragadva, menekülni próbált. Ekkor - de csak ekkor - a mama túlerejét latba vetve megkaparintotta a repülõt, átnyújtotta a hatás kedvéért még mindig bõgõ kislánynak, a most már rúgó és harapó Hide-kun fenekére csapott, majd nevetve(!) eltûnt. Fél perc múlva visszajött, kezében számtalan doboz cukorkával. Jutott belõle minden résztvevõnek, a kislányoknak, Hide-kunnak, de még az én fiaimnak is. A sírás, csatazaj azonnal elült, békés cukorkaropogtatás váltotta fel.
Az epizód jelképes. Egyrészt Hide-kun "bûne", hogy az adott kis közösség, a házbeli gyereksoport normáit sértette meg. Másrészt anyukája egyetlen másodpercig sem tekintette személyes sértésnek a gyerek ellenállását, nem lett ideges, nem mérgében ütötte meg fiacskáját, csak formálisan.
Az édesség, cukor osztogatása viszont Japán-szerte elterjedt szokás - tegyük hozzá, hogy igen rossz, legalább- is a fogaknak. A síró gyereket igen sokszor keksszel nyugtatja meg a környezete. Ha a szomszéd gyerek átjön, a háziasszony reflexszerûen egy csomó kekszet, sós rágnivalót tesz az asztalra. Ha elfogy - ez pillanatok kérdése - kiteszi a következõ adagot. Mama és gyerek a közös vásárlásból biztos, hogy legalább egy zacskó édességgel tér haza. De még az óvodai kirándulásra elõírt vinnivalók között is szerepelni szokott a cukorka.
Az ugyanazon házban lakó, azonos korú gyerekekkel otthon levõ mamák nagyon szoros közösséget alkotnak. Idejük nagy részét az udvaron töltik. A csecsemõt a karjukon szorongatják órákig, a nagyobbat is elsõ szóra felkapják, ha kéri. Õk maguk legfeljebb a homokozó szélére ülnek le egy kicsit. Még a terhes anyák is csak állnak, állnak türelmesen. A legnagyobb kánikulában is legfeljebb sortra vetkõznek. Fürdõruhában? Esetleg egy könyvvel a takaróra ülni? Nem, nem. Sokan, ha nyáron az uszodába viszik pancsolni a gyereket, maguk át sem öltöznek. Az élvezet, a szórakozás a gyereké. Egyszer egy szomszédasszony meg is kérdezte: és tényleg, én is úszom ilyenkor? A japán anyák semmilyen energiát, fáradtságot nem sajnálnak, ha gyerekükrõl van szó.
De nehogy azt higgye valaki, hogy ezek az anyák nagyon szenvednek. Látják ugyanis, hogy a többi anyuka is pont ilyen cipõben jár. (Szó szerint is, és pont ilyen ruhában is, mert mindenki azt hordja, amit a másik, de ez már az öltözködés témájába tartozik). Az egy házban lakók bejáratosak egymás lakásába, idõnként egész csapat gyûlik össze. A gyerekeket összeeresztik, beszélgetnek, együtt mennek vásárolni, a játszótérre. Eközben pedig a gyerekek folyamatosan tanulják életük legfontosabb vezérelvét: " Úgy viselkedj, ahogyan azt a közösség elvárja tõled!"
Nem érdemes feltenni a kérdést, jó-e ez a nevelési módszer. Mások az elvárások, a tradíciók, más az egész kulturális környezet. Mások az anyagi viszonyok is. De az is biztos, hogy kevesebb feszültség ébred egy gyerekben, ha mérsékelt a tiltások száma, a türelem és a dícséret hatását pedig mi, magyar felnõttek, szülõk és pedagógusok egyaránt, érzésem szerint nem használjuk eleget.
Indulásunk elõtt mindenki tudni vélte, mit fogunk enni Japánban.
- Rizst fogtok enni éjjel-nappal! - mondták a legtöbben.
- Húst nem is fogtok látni, azt a japánok egyáltalán nem eszik! - fenyegettek meg néhányan.
- Rengeteg hús van, de az nagyon drága. Majd esztek halat kilószám, az iszonyúan olcsó - nyilatkoztak megint mások. Az igazán jól informáltak pedig borzadállyal emlegették a nyershal-evést.
Igy aztán az sem csoda, hogy a hazulról érkezõ elsõ levelében mindenki azt kérdezte:
- Na és mit esztek? Magyar kaját vagy japánt?
Igazság szerint eleinte a vásárláskor teljesen zavarban voltam. Annyi sosem látott ennivaló között két dolgot tudtam biztosan felismerni: a rizst és a tojást. Egy darabig tehát, biztos, ami biztos, fõtt rizst ettünk, rántottával.
Szerencsére azonban ez a korszak nem tartott sokáig. Egyre biztonságosabban kezdtem mozogni a különféle isme- retlen zöldségek, halak, szójababból készült ínyencségek és hajszálvékonyra szeletelt húsok birodalmában, míg végül kialakult a mindennapi gyakorlat, a japán konyhába oltott magyar konyha, vagy ha úgy tetszik, a magyarosított japán fogások sora. A paprikáskrumpli, evõpálcikával.
Milyen is az a japán konyha tulajdonképpen, mit esznek az emberek a felkelõ nap országában?
Mint Japánban szinte mindenre, az étkezésre is erõs befolyással volt Kína. A VIII-IX. században a japánok Kínából vették át egyebek között a fõzésben, ízesítésben meghatározó szójaszószt, sõt, az evõeszközként használt evõpálcikát is. Rengeteg kínai eredetû étel szerepel ma is a mindennapok menüjében.
Attól kezdve, hogy a XIX. században a sokáig herme- tikusan elzárt Japán megnyitotta kapuit a külföld elõtt, az Európából érkezõ kereskedõk, diplomaták által behozott ételek, fõzési technikák is befolyásolni kezdték a japán konyhát. A II. világháború után pedig rohamosan terjedtek az amerikai étkezési szokások. Gombamódra szaporodtak a gyors-éttermek, mint a MacDonalds, és lassan felnõtt már egy generáció, amelynek már a sült krumpli és a hamburger a ked- vence a rizs és az ecetben eltett zöldségfélék helyett. De azért a japán ételek, étkezési szokások változatlanul élnek és hódítanak továbbra is.
Mivel mindent lehet evõpálcikával enni, az asztalnál tanúsított jó modor egészen más, mint nálunk. Nem udvariatlanság egy kis zajt csapni a leves hörpölésével vagy az evõpálcikával felemelt tészta szürcsölésével, és nem modortalanság bal kezünkkel felemelni és szájunkhoz vinni a rizsestálkát evés közben.
A hagyományos japán ételek felszolgálása egyszerre történik. Az asztalt elborítják a különbözõ méretû és alakú edények, tányérok. Mindenki olyan sorrendben étkezik, ahogyan az neki tetszik (gyerekek, nem tilos a levest utoljára enni!). Az egészhez egy tálka rizs is hozzátartozik, amit étkezés közben egy nagy tálból "utántöltenek", valahogy úgy, ahogyan a kenyeret teszi ki az asztal közepére a magyar háziasszony. Jártunk magát franciaként hirdetõ elegáns étteremben, ahol evés közben a pincér egy nagy tállal körbejárt és mindenkinek az egyébként nyugati stílusú lapos tányérjára helyezett még egy adag rizst. Pontosan úgy, mint otthon anyukánk szokta.
Egyszerûbb esetekben, amikor a formára nem kell adni, gyakori, hogy a rizses tálka tetejére helyezik a fogás többi alkotórészét (például tojással, gombával kevert csirkehúst, vagy marhahúst spenóttal és rántottával összekeverve).
Sok olyan egytálétel van, amihez a 8-10 féle hozzávalót teszik mûvészi elrendezésben az asztal közepére és ott, a vendégek szeme láttára fõzik meg, majd a közös tálból ki-ki ízlése szerint vesz.
A kicsit is formálisabb étkezéseknél a tálalás része a díszítés is. Díszítenek mûvészien szeletelt zöldség-darabokkal, csillag alakúra vágott uborkával, virágot formázó sárgarépa karikákkal, de nem ehetõ alkotórészekkel, virágszirmokkal vagy egyenesen szép õszi falevelekkel is. Az edény is része az attrakciónak, a gyönyörû mintás tálakat, tányérokat a vendégnek illik is megcsodálnia. Sót, paprikát nem tesznek az asztalra, ezzel szemben többféle szósz és egy-két speciális fûszerkeverék mindig a vendég keze ügyében van.
Az ételkészítés során inkább az elõkészítés, tisztítás, aprítás vesz el sok idõt. Maga a sütés-fõzés néha csak pillanatokig tart. A kicsire feldarabolt ételek hamar puhulnak, másrészt sok mindent (pl. a zöldségfélék nagy részét vagy az igen népszerû szójababcsírát) nem is szabad sokáig fõzni, mert elveszti zamatát. No meg persze a vitamintartalmát is.
A desszert tradícionálisan nem feltétlenül része az ebédnek, a vacsorának, de a friss gyümölcs igen. Evés után forró zöld teát szolgálnak fel, még akkor is, ha a vendégek az imént itták meg kávéjukat. A híg rizspálinkát, a szakét aperitifként kínálják, és evés közben folyamatosan utántöltik. Télen forrón, nyáron jégbehûtve isszák.
Mellesleg a vendéglõben történõ étkezés nem számít luxusnak. Sok-sok vendéglõ és étterem van, az egészen olcsótól kezdve, ahol a vendég állva hörpöli nagy tál levesét, a pultra könyökölve, egészen az ezüst evõeszközzel nyugati stílusban terítõ elegáns helyekig. Sokszor ezek egymás mellett, utcahosszat sorakoznak, mindegyik másfajta specialitást kínálva, eltérõ árfekvésben. Egyik sem megy csõdbe, a háziasszony kis gyerekeivel vagy barátnõivel itt éppen úgy vendég, mint a közeli iroda nyakkendõs, öltönyös alkalmazottai.
A japánok étkezésére alapvetõen az jellemzõ, hogy fantasztikusan változatos. Zöldségfélék, különbözõ gyökerek, rengeteg halféle, csirke, marha és disznóhús, tészták és szójababból kászült ételek váltogatják egymást egy átlagcsalád asztalán.
Nálunk a szóját elsõsorban állatok etetésére használják. Japánban egy 120 milliós nép él vele nap, mint nap.
A szójaszósz a legáltalánosabb ízesítõszer. Nemcsak szószként a kész ételhez, hanem pároláshoz is használják. Mivel elég sós, a legtöbb ételt külön meg sem kell sózni. Egészen meglepõ dolgokkal is össze lehet keverni, pédául paradicsompürével, mustárral, szakéval, sõt, cukorral is.
A másik fontos "segédanyag" a miszo, amely fermentált szójabab paszta. Világos sárgától sötétbarnáig rengeteg féle létezik. Levesekbe, mártásokhoz használják. Kicsit sûrít, úgyhogy ilyen szempontból a rántás szerepét tölti be, ami itt nem használatos. Külön elõnye, hogy nem hízlal.
A tofu "szójabab túró". Fehér, puha, sajtszerû állagú ennivaló. Nyersen vagy különbözõ ételekbe belefõzve eszik. Nagyon egészséges, sok fehérjét, ásványi sót tartalmaz, viszont nincs kalóriatartalma, tehát egyáltalán nem hízlal. Terhes anyáknak, gyerekeknek különösen nagyon ajánlják.
A nattó fermentált (ha úgy tetszik, "mesterségesen érlelt") szójabab. Ez az egyetlen olyan étel, amit nem vagyunk képesek megenni. Csinos kis dobozba csomagolva árulják, amit ha az ember reménykedve kinyit, olyan "illat" csapja meg az orrát, hogy a pálpusztai sajt elbújhat mellette. Az állaga pedig... nem éppen étvágygerjesztõ. Állítólag szójaszósszal, csipetnyi mennyiségben nagyon finom. Hát, nem tudom ...
A rizs õsidõk óta olyan fontos a japán embereknek, hogy ugyanazzal a szóval jelölik a fõtt rizst és általában véve az ételt is (gohan). A boltban a rizst hatalmas, 5-10-20 kg-os zsákokban árusítják. Rengeteg féle-fajta létezik, és a japánok szerint minõségben és ízben nagyok a különbségek. Megvallom, mi semmit sem vettünk észre, pedig valami lehet a dologban, legalábbis az erõsen eltérõ árakból erre lehet következtetni.
Az egyszerre nagy tételben megvásárolt rizst otthon speciális tartókba töltik, amely gombnyomásra a megfõzni kívánt mennyiségben kiadagolja.
Minden japán konyhának a legfontosabb eszköze a rizsfõzõ. Ez lényegében egy elektromos kuktafazék. Az ember beadagolja a rizst és a megfelelõ mennyiségû vizet, bekapcsolja, és attól kezdve semmi gondja a tálalásig. A legtöbb rizsfõzõ a kész ételt melegen is tudja tartani, de vannak ennél is okosabb, mikroprocesszoros, programozható készülékek is, amelyek hazatérõ gazdájukat friss, forró étellel várják, percre pontosan. Hiába, a technika országában vagyunk.
Az újságban kedves riportot olvastam egy japán középiskolás lánykáról, aki a nyári vakációban Ausztráliában vendégeskedett egy ottani családnál. "Egyetlen problémám volt" - nyilatkozta a kislány - "amikor japán ételt kellett fõznöm házigazdáimnak. Hát lehet rizst fõzni rizsfõzõ nélkül?"
A fõtt rizst persze rengeteg formában fogyasztják. Sokszor együtt fõzik meg különbözõ zöldségfélékkel, vagy csak az utolsó pillanatban keverik össze. Formálnak belõle gombócokat, ilyenkor apró finomságokat rejtenek a belsejébe. Máskor a kész rizst speciális ízesítõ keverékkel szórják meg. Nagyon kedvelt a barna babbal valamint a gesztenyével kevert rizs is. A legnépszerûbb azonban a szusi, ekkor a kész rizst speciális fatálban, cukorral ízesített ecettel keverik össze. Gombát, különféle zöldségeket hozzáadva lehet önálló étel is, de szusit esznek például a nyers halhoz is.
Esznek azért a japánok kenyeret is. Kocka alakú, túlsá- gosan fehér, puha, kicsit édeskés kenyér ez, amit általában 40 dkg-os csomagokban, elõre szeletelve árulnak. Népszerû továbbá a francia kenyér is. Sok családban a "nyugati stílusú" reggeli pirítósból, sonkából, rántottából áll, a hagyományos japán reggeli fõ fogása azonban a rizs. Ehhez miszo levest és savanyított zöldségeket esznek. Akár egyik, akár másik típusú reggeli a kedvenc, a háziasszony mindenképpen jóval a család többi tagja elõtt kel fel, hogy a kiadós reggeli frissen várja a többieket. A sietõsen, állva felhörpintett kávé és a futva bekapott pár falat reggeli nem divat. Annál is inkább, mivel sem az óvodákban, sem az iskolában nem kapnak reggelit a gyerekek.
A háziasszony azonban sokszor nemcsak a reggelit fõzi meg kora reggel, hanem elkészíti az o-bentót is. Az o-bentó, a házilag csomagolt ebéd fogalom Japánban. Csinos mûanyag vagy színes fadobozokba teszik az ebédrevalót: egyszerûbb esetben ízesített rizsgombócokat, gyakrabban viszont nagy adag fõtt rizst és mellé sokféle ínyencséget: halszeletet, tojást, húst, többféle savanyúságot, sõt, pár szem gyümölcsöt is, mindezt ízlésesen elrendezve. Mindenbõl csak pár falat jut, a végeredmény azonban színpompás remekmû. Sok családban reggel két-három ételdoboz is készül. O-bentót kap az óvodás, a középiskolás. Mivel nem mindenütt kedvelt az üzemi étkezde, és nem minden helyen járnak ki naponta a városi éttermekbe sem, a családfõ is gyakran visz o-bentót magával. Otthonról vinni az ételt sehol sem "snassz", a mutatós o-bentó a háziasszony dicsõsége. Sõt, a munkahelyen ebédidõben közösen fogyasztott o-bentó a munkahelyi összetartozás erõsítésének eszköze is.
Természetesen o-bentót készen is lehet kapni, ezer féle-fajtát, boltokban is, éttermekben is. Utazáskor a vonaton, sõt, színházi elõadások szüneteiben is elõveszik az emberek az ételdobozokat, az evõpálcikát, és eszik az o-bentót. Melegíteni ritkán szokás, nem is kell, mivel a japánok a fõtt ételt, így a rizst is, megeszik szobahõmér- sékleten is. "Egyél már, mert kihûl az étel!" - ezzel a mondattal nem lehet gyerekeket sürgetni Japánban.
A piknikezés sokkal elterjedtebb, mint nálunk. Ilyenkor is sokan visznek fõtt ételt magukkal szendvics helyett. Nemcsak a népszerûbb turistacélpontokon, hanem a nagyobb múzeumokban is külön helyiség szolgál az o-bentó elfogyasztására. Az éhes látogatóknak nem muszáj a vendéglõket, büféket igénybe venni, és nem is nézik ki sehonnan, ha elõveszi a csomagolt elemózsiát. Ilyenkor italt (többnyire teát) is visznek magukkal hatalmas, vállra akasztható termoszokban felnõttek is, gyerekek is.
A nap fõ étkezése a vacsora, még akkor is, ha sok családban a családfõ hazatérésekor a gyerekek már régen alszanak. Természetesen este is fõtt étel kerül az asztalra, leves, hal vagy hús, zöldség, és az elmaradhatatlan rizs.
Japán termõföldben, legelõben szûkölködik ugyan, de szigetország lévén, tengere aztán van bõven. Ezért a tenger minden "adományának" helye van az asztalon.
A tengeri algát éppúgy megeszik, mint a rákot, kagylót, polipot. Ott van az ezerféle hal is, apró és nagy, fehér húsú és piros húsú, sütik, fõzik, és eszik - nyersen is. Hát igen, a nyers hal, még inkább a polip fogyasztása talán kicsit furcsán hangzik arra mifelénk, Európa közepén. De Japánban a szasimi, a mindenféle nyers tengeri herkentyû evése éppúgy hozzátartozik a mindennapokhoz, mint az ünnepi asztalahoz. Ez utóbbinál természetesen mûvészi elrendezésben, tetszetõs színhatást keltve. A szasimit tormakrémmel, szójaszósszal, retekkel, savanyított gyömbérrel és természetesen jó nagy adag rizzsel eszik. Vannak kizárólag csak szasimit áruló vendéglõk. Itt a vendég felül egy magas székre egy hosszú pultnál, elõtte végig különbözõ nyers akármik végtelen sora. Megnevezi valamelyiket, vagy csupán rámutat, mire a szakács (és pincér egy személyben) tenyerére helyez egy kis adag, megfelelõen ízesített rizst, rá a frissen levágott nyers haldarabot, és ebbõl kézzel fél tenyérnyi ínyencfalatot formál. Ezt azután a vendég maga mártja a mártásba, és gyorsan lenyeli, majd kéri a következõ fogást. A másik változat az, amikor a vendégek egy hatalmas assztalt ülnek körbe, amin futószalagon vonulnak körbe-körbe takaros kis tányérkákon az elõre elkészített falatok. A vendégnek megakad a szeme egy ilyen tányéron, lekapja, kiüríti, és máris jöhet a következõ. Fizetéskor csak összegyûjti az elõtte heverõ tányérokat - mindössze két-három egységár van, ugyanannyi fajta tányért használnak.
A japánok a tengeri algák bizonyos fajtáit is fogyasztják. A norit például mesterségesen termesztik, majd megszárítják. Vékony, feketés-sötétzöld színû lemezek formájában kerül forgalomba. Ebbe csomagolják a rizsgombócokat, vékony csíkokra vágva pedig sok tradicionális ételt megszórnak vele. A japán gyerekek különösen szeretik (nem úgy, mint a nyers halat, mert az nem tartozik a kedvenceik közé).
Ezek a számunkra olyan furcsának tûnõ menük nemcsak finomak, hanem roppant egészségesek is. Ha ehhez hozzáteszszük, hogy sütéshez, fõzéshez szinte alig használnak zsíradékot, érthetõ, miért látni olyan ritkán elhízott embert errefelé. Ez különösen az idõsebbekre érvényes, akik néhány évtizede még egyáltalán nem ettek húst sem.
A japán konyhának szerves alkotóeleme a sertés, marha és csirkehús is, habár ritkábban kerül az asztalra, mint nálunk, és a feltálalt mennyiség sem nevezhetõ óriásinak. A vastag szelet húsok zsíros szafttal itt teljesen ismeretlenek, habár néhány "western" típusú étel nagyon népszerû. Igy például sok étterem kedvenc ajánlata a bécsi szelet ikertestvére, a tonkacu, bár speciális szósszal öntik le. Idõnként pedig rántottába ágyazva tálalják fel ugyanezt. Szeretik a grillezett húsokat is, sok helyen az utcán sütik és árulják, vékony nyársra húzva a csirkehúst, májdarabokat, hagymát.
Az alapvetõ különbség az európai és a japán húsételek között az ízesítésben van. Szinte kivétel nélkül minden húst szójaszósz, szake és cukor(!) keverékében párolnak, esetleg csak megkenik vele. Ettõl aztán majd minden húsétel egy kicsit édeskés lesz.
A húst sokszor már fõzéskor különféle zöldségekkel elegyítik, ilyenkor a zöldség a több, a hús csak néhány papírvékonyságú szelet. Ez a vékonyra szeletelés egyébként hasznos találmány. Már a boltban is így árulják, elõre csomagolva. Nemcsak sokkal gazdaságosabb így a vásárlás, hanem pillanatok alatt elkészíthetõ az étel. Szeretik a darált húst is, megtöltenek vele minden szóba jöhetõ zöldségfélét, a padlizsánt éppúgy, mint a paprikát, sõt, édes káposzta levelet is.
Akárhogyan is igyekszem, a legtöbb magyar ételnek, amit itt fõzök, valahogyan egészen más íze van, mint otthon. Hiányzik belõle a füstölt hús, a finom otthoni kolbász, de még a pörkölt is más lesz itt.
Barátnõim sokszor invitálnak közös ebédre. Ezekre a "háziasszony-partikra" mindenki otthonról hoz egy tál maga készítette ételt. Ilyenkor igyekszem népszerûsíteni a magyar konyhát. Eleinte bácskai rizses hússal, pörkölttel hozakodtam elõ, azt gondolván, hogy rizses ételek kellenek ide. Azóta fõztem zöldborsó levestõl rácos sertéshúsig mindent, és igazán sikere volt. A palacsintáról viszont kiderült, hogy egyáltalán nem magyar specialitás, csak éppen kakaó, dió helyett tejszínhabos friss gyümölccsel, vaníliakrémmel töltik meg.
Fõzõtanfolyamot is tartottam, a székelykáposzta volt a tananyag. Úgy egy hét múlva újra találkoztam az egyik "tanítvánnyal". Büszkén újságolta:
- Én is megfõztem ám a magyar ételt!
- Jé! - csodálkoztam. Az amerikai import savanyú-káposzta konzerv beszerzése alapos utánajárást igányel.
- Hol vettél savanyúkáposztát? - érdeklõdtem.
- Sehol! Édes káposztából csináltam. De nagyon jó lett így is!
- Tejfölt is tettél bele? - kötözködtem tovább. A tejföl szinte teljesen ismeretlen kellék a fõzéshez. Nagyobb szupermarketekben azért kapható.
- Ja, tejfölt? Nem, azt nem tettem bele. Nem volt otthon. De így is igazán nagyon ízlett mindenkinek!
Nem mertem megkérdezni, tett-e piros paprikát a pörköltbe, mert féltem, még a végén kiderül, hogy hús sem volt a japánosított székelykáposztában.
A történet azonban kíválóan példázza, milyen módon formálják a japánok a maguk ízlésére az összes külföldi eredetû receptet, a pizzától a hamburgerig. De nemcsak az idegen ételekkel járnak el így. Igy építették be egykor és építik ma is be kultúrájukba a kínai írásjelektõl kezdve a buddhista valláson keresztül a II. világháború vége óta érkezõ angol jövevényszavakat, a számítógépet, a technika, a mûvészet és a tudomány többi friss eredményét. De ez a téma már messzire, Japán fantasztikus mai sikereinek oknyomozásához vezet el...