1987. DECEMBER
Annyi, de annyi furcsaságot hall az ember Japánról. Mielõtt idejöttünk, alaposan irodalmaztam a témát, és Zsuzsát is felkészítettem a dologra, imígyen: "Jó, ha tudod, hogy a japán feleségnek a férje mögött három lépéssel kell mennie mindenütt. Ha vendégek jönnek, csak az asztal sarkához ülhet, és magától nem kezdhet beszélni, csak ha kérdezik. Ráadásul akkor is csak az az egy válasza lehet: 'Persze, hogy úgy van, ahogyan a férjem mondja.'" Amikor ezt itt felidéztem, még megerõsítést is kaptam. Egyik japán barátunk, szemét az ég felé fordítva, sóhajtva így szólt: "igen, úgy ötven évvel ezelõtt még így volt, de ma már..." és erre mind az õ felesége, mind az enyém önelégülten mosolygott.
Kedvem szottyant tehát írni nektek arról, milyenek a mai japán szokások, hogyan élnek tovább a régi tradíciók, és néhány adalékot a mindennapi magatartásról. Mivel azonban ez egy karácsonyi-szilveszteri ünnepi levél, egy-egy jellegzetes japán szokás leírásán kívül egy adag mazsolát is összegyûjtöttem, és néhány szemet átnyújtok ajándékba.
Az aktualitás jegyében kezdjük hát ezzel. Japánban évi 12 piros betûs ünnep van, de nem akármit ünnepelnek ám meg: a tavaszi és az õszi napfordulót, a gyerekeket, a 20 éveseket, a kultúrát, az Alkotmányt, a császár születésnapját, és persze az Újévet is, de sem Jézus, sem Buddha születésnapja nincs a listán. Habár annak idején Tokugava tûzzel-vassal ellenszegült, mostanra a katolikus vallás erõsen tért hódított, de piros betût azért nem kapott. A vallási ünnepeket "commercially", kereskedelmileg ünneplik meg. Ez azt jelenti, hogy már november elejétõl elárasztották a boltokat a csokimikulások, a kis fenyõfák, Sindzsukun már áll egy három emeletes nagy fa, és Macsida városban egy kétemeletes Mikulást fedeztünk fel, amint a Tókjú áruház oromzatán fityegett békésen.
A szülõk megveszik kis ajándékaikat a gyerekeknek, minden ceremónia nélkül átadják, és kész. Ugyanezek a szülõk ugyanezt teszik Buddha születésnapján, a Halottak napján, a 7-5-3 évesek ünnepén, Ujévkor, sõt olykor minden külön ürügy nélkül is. A spórolós japánok, ha ajándékról van szó, elfeledkeznek a takarékosságról. Jó példa erre a sicsi-go-szan, a 7-5-3 évesek ünnepe, ami november 15-én van. Ekkor az említett korú gyermekeket kimonóba öltöztetik, és elviszik a templomhoz. (Tokióban ezen az ünnepen a legnépszerûbb zarándokhely a Meidzsi szentély, amit a múlt század híres császárának emlékére építettek.) Egy felmérés szerint ekkor a kimonókra átlagosan gyerekenként 130 ezer jent költenek a kedves szülõk! Az adott napon mi is ott voltunk, és a felvonult gyerekek fényképezésére kb. 1000 jent költöttem el.
Újév alkalmából kis ajándékokat osztogatnak az ismerõsöknek, és persze küldözgetik az üdvözlõ kártyákat. Méghozzá legtöbben két kártyát is küldenek: elõször egyet Újév elõtt, boldog Új évet kívánni, majd egyet, megköszönni, és gratulálni az Újév sikeres kezdéséhez.
November elején egy reggel a postára kellett mennem (miattatok, persze), és rémülten hõköltem vissza: olyan hosszú sor állt a hivatal elõtt, hogy az még Romániában is rekord lett volna! Aznap jelentek meg ugyanis az elsõ, frissen nyomtatott újévi kártyák, elõre felbélyegezve, és - lottó számmal ellátva. Az ott várakozók közül volt, aki 100-as csomagokban vitte! Kapható még: üres kártya, házi nyomdával, óriási választékban; jövõ évi naptáros kivitelben, amelyre saját készítésû fényképünket ragaszthatjuk fel; ugyanez naptár nélkül, egyen felirattal; ugyanez saját kérésû felirattal; ugyanez úgy, ahogy akarod, a nyomdák jutányos áron most bárkinek bármit elkészítenek.
Az ajándékosztogatással és a kártyairogatással nagyjából el is múlik a karácsony, különben is ilyenkor még munkanapok vannak. Hogy a szilveszter pontosan hogyan zajlik, arról már csak jövõre tudok beszámolni. Egy biztos: már szervezik a laboratóriumi és a tanszéki bulit, és ahogy ismerem õket, a házunk sem marad majd ki a nagy ünneplésbõl.
Ez azért európai szemmel nézve még akkor is furcsának tûnik, ha valaki van olyan mûvelt, hogy tudja, milyen a török fürdõ vagy a szauna.
A fürdés céljára szolgáló hely becsületes neve furo, ahol a két szótagot leíró egy-egy kínai írásjel közül az elsõ (fu) szelet jelent, és ilyen összetételekben szerepel, mint pl. taifu, azaz tájfun. A második (ro) jelentése önmagában: hátgerinc. Hogy a szél és a gerinc hogyan jön össze, azt bizony nem tudom, (talán egy szabad ég alatti fürdõben, mert ilyen is van, a szél legyezgeti az ember gerincét?), mindenesetre a kettõ együtt, vagy még gyakrabban egy udvariassági elõtaggal így ellátva: o-furo, jelenti a fürdõt.
A házi használatra szánt változatról már futólag megemlékeztünk elõzõ leveleink valamelyikében. A japánok ezt a következõ módon használják: teleengedik a medencét forró vízzel. Ahol közös fürdõ van, pl. rjokanban vagy nyilvános fürdõben, a medence sokkal nagyobb, mint otthon, egyszerre 6-8 ember is belefér. A jó forró fürdõt szeretik. Mivel többen fürdenek ugyanabban a vízben, és a víz hideggel való keverése éppúgy fõbenjáró bûn, mint leengedése, természetes, hogy mielõtt belemegyünk, nagyon rendesen meg kell mosakodni. A kádban való lubickolás tehát csak az élvezet kedvéért van. A mosdás külön szertartás: egy kis mûanyag edénybõl kell magunkat locsolgatni, meg-megtöltve az edénykét, és közben egy kisméretû törülközõvel dörzsölgetni a testünket. Ezt többnyire egy icipici, sámlihoz hasonlító mûanyag ülõkén ülve kell megejteni. Megjegyzendõ, hogy a szállodákban általában van zuhany is, de a japánok akkor is a pancsolás hívei. Azokban az elfajzott, westernizált lakásokban, ahol zuhanyoznak, azt is általában az o-furoval kombinálják. Mint rendesen, ott is gázkályha melegíti a vizet a kádban (azért ez nem primitív technika, pl. a piezoelektromos automata gyújtó ezekbe éppúgy bele van építve, mint az összes tûzhelybe, bojlerbe, kályhába), majd egy kisméretû elektromos szivattyú nyomja a vizet a kádból a zuhanyon át az ücsörgõ vagy álldogáló tisztátalan ember testére, aki így megtisztulván, végre beléphet a kádba. Ha még maradt a kádban víz, és még nem pancsolta ki az egészet.
Hallomásból tudom, hogy létezik az o-furonak egy még õsibb változata is, fordított harang alakú, acélból. Ebben a vizet úgy melegítik, hogy magát az acélfalat fûtik fel. Ahhoz, hogy belemehessünk, a külön erre a célra odakészített tutajszerû tárgyra (papucsra) kell lépni, amely a súlyunk alatt lesüllyed, és így elkerülhetõ, hogy hozzáérjünk a forró kádhoz. Aki ezt nem tudja, és csak úgy belelép... nos, vannak esetek, amikor a helyi szokások nem ismerete kifejezetten balesetveszélyes.
Habár nehezen bírják az italt, inni is sokan szeretnek. És mulatni is. Elsõ ránézésre sok a hasonlóság: öregedõ professzor, amúgy derék ember, de szereti a tütüt... Amikor meghallotta, hogy létezem, gondolta, hogy ez egy jó alkalom, és meghívott elõször egy kicsit a laborjába, aztán vacsorára, aztán... de ne vágjunk az események elé túlságosan gyorsan.
Eredeti kísérõm, aki bemutatott történetem hõsének, szintén derék oktató, csakhogy tudományos munkáján kívül mellesleg négy gyermekes atya és a mormon egyház püspöke is, (ilyen is van itt), ezért nemhogy alkoholt, de még teát és kávét sem iszik. Idõsb társa reakciója lehetne akár Budapesten is: kezében a stampedli, rámutat kísérõmre, és így szól: "jó gyerek ez, becsületes, jó tudós is, én tisztelem, csak egy baja van - nem issza meg a szakét!" - és közben ölelget, ami japán szemmel nézve máris furcsa.
Nos, áll a meghívás. Elõször kis vacsora egy étteremben, utána taxival haza. Itt bemutatkozik a "lovely wife", az aranyos feleség (valóban kedves idõs hölgynek látszik), hajlongás, köszöngetés, majd a hölgy felszolgálja specialitását, az o-csa-dzuke-t, (nem találnátok ki: fõtt rizs, zöld teával leöntve), majd indulás mulatni. Lovely wife otthon marad... Úticél a KARAOKE-bár! Egy icipici, 4-5 személyes kiskocsmában kötünk ki, ahol vendéglátóm szemmel láthatóan törzsvendég. A csinos és kedves tulajdonos hölgynek bemutatnak, hajlongás, a már ismerõs szertartás, kérdezõsködés, névjegymutogatás, csodálkozás, stb.
Ezután megiszunk egy pohár sört, és végre kezdõdhet a hiper-szuper, elektronikus, automata cigánypotló, vagyis a karaoke!
Egy külön erre a célra rendszeresített zenegép, amelynek repertoárja akár többszáz dal háttérzenéjére is kiterjed, már izgatottan köszörüli hangszóróit, miközben partnerem egyik kezével magához ragadja a sokszorosított szövegkönyvet, másik kezével a mikrofont, és rázendít! Hallgatja a gép, a tulaj hölgy (õ tudja, mi a szokás, a végén meg is tapsolja), hallgatom én, meg a falak. Ja, és magnóra veszik a mûsort, visszahallgatják, és én udvarias fõhajtással ismerem el, hogy valóban a professzor a legjobb japán karaoke-énekes. Ezután én is bemutathatom, hogy a magyar népdalt is lehet ám énekelni, még ha a gépben a megfelelõ dallam nincs is beprogramozva.
Fél óra az egész. A végén csendben meghajlunk, a tulaj hölgy bemutatja kislányát, még búcsúzóul lefényképez egyszer. Taxi jön, és mi elhúzunk. Nincs detoxikáló, nincs tömegverekedés, mentõ, rendõr, törés-zúzás, sírás-rívás, csak két pohár sör és egy kupica szake van a számlán, és annak tudata, hogy a legjobb japán karaoke-énekessel mulattam együtt az este.
Kasima szenszei, japán tanárom, amúgy ránézésre erõsen westernizált egyén: szakállas (!), jól beszél angolul (!), nevet a vicceinken (!). Tanárunk óra közben nevelni is igyekszik minket, nemcsak a nyelvet akarja megtanítani. Hogy a reggelenkénti tokiói közlekedési poklot bemutassa, a következõ esetet mesélte el: nyár volt, rekkenõ hõség (ismerjük), és millió ember várt a metróra. Látta, hogy egy fiatal férfi éppen megtörölte papírzsebkendõjével a homlokát, amikor a tömeg benyomta a kocsiba. Egy pillanat alatt úgy összenyomták, hogy a karját sem bírta mozdítani, csak az utolsó pillanatban a zsebkendõt még a szájába tudta venni. "És képzeljük, - mondja a szenszei - ez az ember így utazott mozdulatlanul a végállomásig, szájában tartva a papírzsebkendõt!" - És a tanár úr hangja elcsuklik az emlék hatására.
Aki felületesen figyel oda, az vagy egyáltalán nem figyel oda, vagy azonnal elfelejti a történetet - istenem, tömeg van mindenütt, és Tokió errõl külön is híres, mi van ebben? Csakhogy Kasima szenszei nem azt mesélte el, hogy valaki a szeme láttára összeesett, meghalt, elvitték a mentõk, összetiporták, stb. A történetben a fizikai szenvedés mértéke elhanyagolható volt a lelki szenvedés mellett! És õt, a japánt ez fogta meg annyira, hogy még tanításra is érdemesnek minõsítette. Az európai ember lehet, hogy ezt észre sem vette volna! Kezdjük azzal, hogy egy magyar - tisztelet a kivételnek - nagy valószínûséggel a keze fejével vagy az ingujjával törölte volna le az izzadságot. Ha pedig végképp rendes, és papírzsebkendõt húz, egy ilyen szituációban azt egyszerûen elengedte volna, essék le a földre (ha tud...). Ha pedig pillanatnyi elmezavarában, idegességében a szája közé kapta volna mégis, azt 10 másodpercen belül kiköpte volna, vagy addig lökdöste volna embertársait, amíg ki nem szabadítja a kezét, hogy megfoghassa vele a zsebkendõt. De hõsünk japán volt, aki nem sértheti meg a világot azzal, hogy a papírt eldobja, és ezzel már zárult is be a csapda.
Megjegyzés: azért nem szentek élnek itt, nehogy félreértsd! Lökdösnek is rendesen. Az eset a bonyolult lelkiéletet példázza, nem pedig a példás viselkedést.
Az egész világ meg van gyõzõdve a japán vonatközlekedés tökéletes szervezettségérõl, pontosságáról, ugyanakkor közlekedési pokolnak is tartják. Nincs itt valami komoly ellentmondás? Mindenkinek ajánlani tudom, próbálja ki egyszer, a személyes tapasztalat sok mindent megmagyaráz.
Szerencsémre én minden nap fél órával azután utazom be az egyetemre, hogy a reggeli csúcsforgalom már lement. Ilyenkor a vonat kényelmes, kellemes, pontos, csak a legjobbakat lehet róla mondani. Egyszer azonban egy órával korábban kellett mennem valahova, pont a csúcsban, és ráadásul gyorsvonattal akartam menni. Azt az utazást soha nem fogom elfelejteni.
Reggel fél 8 körül a szerelvények két percenként mennek át az állomásunkon. Ennél sûrûbben már fizikailag nem is lehetne vonatokat indítani: mire az elõzõ kimegy, a következõ érkezését már mondják is be. Ráadásul, ilyenkor minden második-harmadik vonat gyorsvonat. Ráadásul, a gyorsvonatnál is vannak még gyorsabb, ezen kívül szupergyors és különlegesen szupergyors vonatok, aszerint, hogy útjuk során hány állomáson rohannak át megállás nélkül. Nem lehet másképpen: ebben az idõben (és az esti csúcsban) valóban olyan sokan utaznak, hogy azt csak így lehet gyõzni, így is alig. A legtöbb ember pedig gyorsvonatot akar ilyenkor igénybe venni: bizony nem mindegy, hogy pl. kétszer másfél vagy csak kétszer egy-egy órát kell utaznia naponta.
Mivel a vonalakon általában egy sínpár van lefektetve végig, a gyors az olyan állomásokon tud elõzni, ahol a peron másik oldalán kitérõ sín is van, amire úgy két percre félreállítják az elõzõleg érkezett, lassúbb vonatot. Arról, hogy a magasabb fokozatú gyorsok elsõbbséget kapjanak a lassúbbakhoz képest, a menetrend hihetetlenül pontos illesztése gondoskodik. Egyes állomásokon, ahol mind a személy, mind a gyors megáll, a menetrend gyors átszállási lehetõséget biztosít. Befut a személyvonat, és megáll. A szerelvény nyolc, esetenként tíz kocsiból áll, minden kocsin sok ajtó (nem számoltam meg, talán hat lehet). A peronon vonalak vannak felfestve, amelyek az ajtók helyét jelzik, és a vonat úgy áll meg, hogy az ajtók cm-re pontosan a vonalaknál lesznek! A beszállni kívánó utasok pontosan a vonalon, egymás mögött (maguktól, fegyelmezetten ...) sorban állva várakoznak. Az ajtók egyszerre kinyílnak, és 10-15 mp alatt kitódul rajtuk a kiszállni kívánók hada, akik gyors léptekkel elhagyják a peront, a beszállók pedig, nagyjából ugyanezen idõ alatt, sorban belépnek. Ezért kell a sorban állás: az ajtó kétoldalán alló sorfal között a kiszállók akadálytalanul haladnak át, tülekedés nem zavarja a mozgást. Benn a kocsiban már komoly versenyfutás, lökdösõdés lehet egy-egy üres ülõhelyért, de a vonat eközben már mozoghat is kifelé az állomásról. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy fél percen belül akár ezer ember is ki-beszállhat ily módon.
A személyvonatról gyorsra átszállás még kacifántosabb. Azon az állomáson, ahol én szálltam át, az ajtók helyét fehérrel jelzik a személyvonat, és külön felfestve, kb. fél méterrel arrébb, sárgával a gyorsvonat számára. Már a személyvonatom, amivel érkeztem, is teljesen tele volt, az ülések természetesen mind foglaltak, és az ajtó közelében állva, a tömegben kapaszkodni is alig tudtam. Amikor a vonat az átszállóhelyen megállt, sokan szálltunk ki, a fehér vonalon várakozók pedig beszálltak. Én odaléptem a gyorssal tovább utazni kívánók sárga vonalára (elsõként), miközben a fehéren is újra gyülekezni kezdtek az emberek. Még mindig nem tûnt fel sok furcsaság, talán csak az, hogy a bemondók a szokásosnál is nagyobb hangzavart produkáltak, a peronon pedig rengeteg zöld egyenruhás, fehér kesztyûs vasutas õgyelgett, látszólag céltalanul. Fél perc alatt azonban olyan sor keletkezett mögöttem, hogy kezdtem megrémülni. Hogy fog ennyi ember beférni a kocsiba? Egy perc múlva már jött is be a gyors, erõsen lassítva, a hangszórókból áradt a figyelmeztetõ üzenetek sora. A gyors megállt, és a kocsikísérõ csak akkor nyitotta az ajtókat, amikor már mindegyik elé egy-egy zöldruhás odaugrott (elém is egy). Az ajtók kinyíltak, az elõttem levõ zöldruhás félrelépett az útból, és szertartásos, széles mozdulattal mutatta, hogy lehet beszállni. Én azonban nem mertem mozdulni, mert a lehetõség csak elméleti volt; a gyakorlatban a bejövõ vonat már annyira tele volt, hogy a kinyíló ajtón több ember szinte kibuggyant. Egy másodpercig sem tudtam azonban tétovázni, mert egyszer csak igen erõs nyomást éreztem hátulról, és belerepültem a kocsiban levõ tömegbe! A zöldruhás ugyanis a sor mögé került, és a mögöttem levõ, talán tizedik ember hátát olyan erõsen nyomta meg, hogy nemcsak õt, hanem az elõtte álló egész sort, egyetlen mozdulattal bepréselte a vonatba. A lassan csukódó ajtók között még volt egy kis munkája, hol egy kilógó kart, hol egy lábat kellett még benyomnia. Egy ember kezében aktatáska volt, amit nem tudott szegény beerõszakolni. A zöldruhás egy elegáns mozdulattal kitépte a táskát az illetõ kezébõl, és a záródó ajtók között az emberek közé behajította!
A kocsiban pedig valóban úgy össze voltunk préselve, hogy ha most egy zsebkendõ lett volna a számban, az ott is maradt volna. Az emberek néma csendben voltak, nem mozdultak. A mellettem levõ csinos fiatal nõ összeszorította a száját, és lehunyta a szemét. A vonat elindult, mire az egész tömeg, mint egy massza, elõredõlt, de a vezetõ tudta ezt, és nagyon óvatosan gyorsított. Fékezéskor ugyanez, hátrafelé. A tíz perc vonatút, amit így tettem meg, fárasztóbb volt, mint hat óra a sinkanzenen Fukuokáig.
A TV-ben villódzó millió reklám egyike idevág: döbbenetesen hatásos ugyanis. Néma csenddel indul, egy gyönyörû szép lány, hosszú fekete hajjal, síma, egyszínû háttér elõtt állva, némi mélabúval a homlokán, szándékoltan lassú mozdulattal felemeli lehajtott fejét, és csendesen megszólal: "Egy ilyen autót..." Abban a pillantban iszonyatos embertömeg tódul be a színre, a szegény lány teljesen összepréselõdik, hirtelen összecsapódik elõtte egy metróajtó, és õ, miközben kétségbeesetten szabadulni igyekezvén, nekifeszíti két kezét az ajtóknak, az utolsó szót már sikoltja: "...akarok!" - és hirtelen kizúg a vonattal a színrõl. Lágy, megnyugtató zene hangzik fel, árnyas erdei úton gördül az álomkocsi, és halk szó kezdi ecsetelni az autó nagyszerûségét. Az egész hatása döbbenetes, túlságosan is. Ugyanis a reklámot már legalább tízszer láttam, de a sikoltás hatására mindig megakadt a lélegzetem, és nem sikerült elkapnom, milyen márkáról is van szó tulajdonképpen...
"Ez nekem kínaiul van" - szoktuk mondani gyakran, ha valami egészen érthetetlen, megfejthetetlen dologgal találkozunk. A kínai nyelv, és különösen a kínai írás a magyar ember számára a titokzatosság, érthetetlenség, idegenség jelképe.
Ami az írást illeti, kínai helyett nyugodtan mondhatnánk japánt is, mivel a japánok írásukat elsõ formájukban a kínaiaktól vették át. Méghozzá jó régen, még a VII. és IX. század közötti idõkben, és a kínai írásjeleket (japánul kandzsikat) azóta is használják. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kínaiak és a japánok azonnal el tudják olvasni egymás írását, ha a beszált nyelvük különbözik is. Ez a hiedelem azon a tényen alapul, hogy a kínai írás képírás, fogalomírás, minden jelnek jelentése van, amit a kimondott szóalak ismerete nélkül is meg lehet érteni. Ez elvileg igaz is, azonban a bonyolultabb fogalmakat már több jel egymás mellé írásával fejezik ki, és ezek összeolvasása más-más jelentést ad a jeleknek. Ebben viszont az élõ nyelv rugalmassága egészen eltérõ eredményekre vezet. Az egyik tipikus példa, ami egy kínai-japán fordításban mulatságos félreértésekre adhat okot, a következõ: ha leírjuk a kéz jelét, és mellé a papír jelét, akkor ezt a kombinációt bármelyik japán habozás nélkül levélnek fogja olvasni, míg ugyanezt egy kínai WC-papírnak! De az például kínai és japán számára is egyértelmû, hogy ha a fa jelét háromszor írjuk le, az így kapott új jel jelentése erdõ ("sok fa"). Hogy a képi logika azonban egészen más, mint a matematikai, arra jó példa: ha a nõ jelét háromszorozzuk meg, furcs módon az eredmény: lárma!
Számos kandzsi alakja egyszerûsödött, a II. világháború után tudatosan mindkét országban végre is hajtottak egy-egy írásreformot, de az így kapott egyszerûsített alakok nem egészen egyformák. A japán kormány ráadásul meghatározta azt a 2000 írásjelet, amelyek kizárólagos használata kötelezõ a hivatalos dokumentumokban, az iskolákban, a névválasztásnál, és talán a szûkebb szaknyelvet és az irodalmat kivéve, mindenütt. Kínában viszont még ma is 5000-8000 jelet kell megtanulni egy középiskolai végzettséghez. Bizony, sok kandzsira mondhatják a japánok is, hogy "ez nekem kínaiul van".
Van viszont, ami a kínaiaknak van japánul. A japán nyelvben a helyzetet ugyanis bonyolítja az is, hogy a kínai írásjelek mellett még a X. században két különbözõ fonetikus (szótag)írásmódot is kifejlesztettek, a hiragana és a katakana ábécét. A japán írás tehát úgy néz ki, hogy a kandzsival jelölt fõnevek, melléknevek, igetövek után hiraganával illesztik a ragokat, toldalékokat, a katakanát pedig leggtöbbször az idegen, fõleg angol szavak, nevek átírására használják.
A japán nyelv bonyolultságához még egy dolog hozzájárul. Egy-egy kandzsit nemcsak egyféleképpen lehet kiolvasni, hanem többféleképpen is! Ennek a történeti oka az, hogy a kínai írásjelek átvételekor gyakran japánosították azok kínai kiejtését is, esetleg nem is egyféleképpen, ugyanakkor a jelentésüknek megfelelõ japán nyelvû szóalakot is megtartották. Egy-egy jelösszetételben pedig az alkotó jelek jelentése szabja meg, hogyan kell õket kiolvasni... Mindennek a tetejébe még a dolog fordítottja is áll, a csupán 46 alapszótagból álló nyelvben egy-egy szótag sok jelentést hordoz, és ezért sokféle kandzsival is le lehet írni!
A be nem avatott külföldi, ha Japánba érkezik, és természetesen nem kínai vagy koreai az illetõ, meglátva az írást, egyszerûen letaglózva érzi magát. Nem tudja elolvasni még a legszükségesebbeket, az utca- és városneveket, a vonatállomások, boltok feliratait sem. Nem tudja, melyik a férfi és melyik a nõi mosdó, melyik a bank, a posta. Szerencsére most már Japánban is egyre több helyen megjelenik a japán szavak angol átírása (is). Most már a külföldinek csupán azt kell megjegyeznie, hogy pl. Futakotamagavaen állomáson kell leszállnia az állomáson, és minden megállóban, az ablakon kilesve, lázasan kell keresnie azt a kicsiny táblácskát, amire ez a név angolul is fel van írva. Ha pedig az illetõ veszi a féradságot, és megtanulja a 46 hiraganát és ugyanennyi katakanát, akkor már az élelmiszerboltban az áruk feliratai között is így-úgy el tud igazodni. Hiszen a japánok, ha az elenyészõ számú külföldire (akiknek a többsége ráadásul a kínai írást ismerõ ázsiai) nem is gondolnak, de saját gyermekeik olvasási színvonalát figyelembe kell venniök. Egy elsõ osztályos iskolás a hiraganát, katakanát, és "csak" kb. 70 kandzsit tanul meg, és egy harmadik osztályt végzett is "csak" kb. 400-at tud. "Hogyan olvasnak hát ezek a csemeték?" - vetõdhet fel azonnal a kérdés. A válasz meglepõen egyszerû. A japánok kitalálták a furiganát is! Nem, nem kell megrémülni, ez nem egy újabb ábécé! Ez a neve azoknak az icipici hiraganáknak, amiket a gyerekkönyvekben és sok felnõtt könyvben is a kandzsik fölé írnak, hogy jelezzék, hogyan kell õket kiolvasni. Egyébként a várható olvasóközönség életkora határozza meg amúgy is, milyen kandzsikat használnak, a maradék szókészletet eleve hiraganával írják le.
"Ha pedig mindent le lehet írni hiraganával is, akkor mire jó ez az egész?" - Tette fel a kérdést német professzor ismerõsünk, amerikai háziasszony barátnõm, férjem ösztöndíjas magyar kollégája. Rajtuk kívül még számos szenvedõ külföldi teszi fel nap mint nap ugyanezt a kérdést. Sõt, még egy neves (amerikai) japánszakértõ tollából is olvashattam azt a feltételezést, hogy ha véletlenül 1300 évvel ezelõtt Japán nem az akkor oly gazdag és tekintélyes Kína szomszédja, és egy latinhoz hasonló fonetkius ábécét vesz át a képírás helyett, akkor ma nem kellene a külföldieknek kínlódniuk, mivel egy ilyen írás a japán nyelv természetéhez sokkal jobban illeszkedne. Igen ám, de végül is tény, hogy vagy ezer éve már, hogy a japánok megalkották a maguk fonetikus ábécéit, mégsem dobták el a kínai írásjeleket sem. Sõt, ezek mélyen beépültek az egész nép kulturájába, életvitelébe. Mi, magyarok ezt elég könnyen be is láthatjuk. Mielõtt rosszalló megjegyzéseket tennénk arra, hogy miért nem térnek át a világ népességének egyötödét kitevõ kínaiak és japánok a kandzsiról a latin ábécére, gondolkodjunk el azon, hogy miért nem teszünk mi erõfeszítéseket arra, hogy megszabaduljon a csak nálunk használatos hosszú õ-tõl és û-tõl, vagy az ly és a j kettõsségének értelmetlen nyûgétõl?
A japán tanulók az egyetemi felvételiig rengeteg energiát fordítanak a kínai írásjelek elsajátítására. Legtöbben különórákon is gyötrik magukat, amíg megtanulják a szükséges mennyiségû kandzsit. Késõbb sem egyszerû az életük. Levélíráshoz például, még mûvelt, egyetemet végzett emberek is szégyenkezés nélkül használják a kandzsiszótárt, hogy kinézzenek belõle egy-egy elfelejtett, ritkán használt írásjelet. Mégsem hallottam soha, senkitõl még véletlenül sem, hogy fölöslegesnek, tehernek éreznék oly bonyoult írásukat. Az írás-olvasást ambícionáló anyukák már óvodás gyerekeiket is tanítgatják, és legtöbbjük már ismeri a hiraganát, amikor iskolába megy.
Az írásjeleknek nemcsak olvasott hangalakjuk, hanem saját képi jelentésük is van. Például egymás mellé írhatunk három kandzsit, amelyek közül az elsõ, a nagyszótár tanúsága szerint, néha úgy olvasandó, hogy kjó, néha pedig han, és elsõ jelentése: "zûrzavar". Második jelentése: "Magyarország", ha a mögötte álló két másik jellel együtt olvassák ki, mert így kapják vissza vele a Hangari szónak megfelelõ hangalakot.
Legjobban azonban talán a névadás tükrözi annak a fontosságát, hogy a jeleknek képi jelentásük is van.
Panda bébi született a tokiói állatkertben. Az elsõ hetekben 110 ezer levél érkezett, a bébi sorsát szívükön viselõ japánok összesen 10 ezer féle különbözõ névjavaslatot küldtek. Az állatkert illetékesei 6 nevezetes hölgybõl álló különleges névadó bizottségot hívtak életre. A tagok: a japán miniszterelnök felesége, a tokiói kínai nagykövet neje (a pandabébi szülei kínai származásúak), a tokiói polgármester felesége, egy neves TV személyiség, egy híres írónõ, valamint egy olimpiai érmet nyert sportoló volt. A hölgyek hosszas töprengés után a Juju nevet adományozták a pandamacinak. Döntésüket azzal indokolták, hogy a nevet leíró kínai írásjelek jelentése örökkévalóság és nyugalom, amely, remélik, az eljövendõ idõszakban Japán és Kína sokáig hányatott viszonyát jellemezni fogja. Mellesleg, persze, a név jól hangzik egy pandagyerek esetében.
Embergyereknél a névadás szintén komoly körültekintést igényel. A névnek illeszkednie kell a vezetéknév kandzsijaihoz, és ebben is elsõdleges azok jelentése. De a hagyományok szerint a keresztnév képi jelentésének illenie kell a gyermekhez, a születés körülményeihez is. Gyakran komoly (vallási) szakemberek adnak tanácsot a bizonytalan szülõknek, hogy gyermekük tervezett keresztnevének hangalakjához melyik kandzsi hozza a gyerek életében majd a legnagyobb szerencsét. Rossz, kellemetlen jelentésû írásjel névként eleve szóba sem jöhet.
Miklós fiúnkat itt Japánban mindenki Mikinek hívja, ami ismeert japán keresztnév is. Megkértem barátnõmet, írja le nekem a MIKI nevet kandzsival, "nevezze el" fiamat. Válaszul csak a leggyakoribb 7 írásjelet írta le a mi szótagra, és további 20-at (még mindig a leggyakoribbakat) a ki szótagra. A mi jelenthet szépséget, termést, jövõt, kedvességet, a ki pedig lehet nagy fa, terv, élvezet, alap, hercegnõ, idõ, remény, jó lehetõség, vagy akár teknõsbéka is. A szép hercegnõ nyilván fiú esetében nem jöhet szóba, de fiam választhat például a jövendõ nagy fa, a szép remény vagy a termés és élvezet között.
A Miki azonban lehet családnév is. Ennek is több szokásos változata van, és ezek mások, mint a keresztnév esetében. Bonyolult? De még mennyire! A japánoknak azonban életelmük ez. Nem véletlen, hogy bemutatkozáskor a nyomtatott névkártya szertartásos átadása olyan fontos dolog itt. Az ismerkedés elsõ pillanatától ízlelgetik, kóstolgatják egymás nevének kandzsijait, azok jelentését.
Kis összejövetelünkön a szertartásos bemutatkozásnál kiderült, hogy két Hiroko is tartózkodik körünkben. Természetesen azonnal lelkesen rajzolni kezdték ujjuk hegyével az alacsony asztalka lapjára a szemmel nem látható, de számukra mégis olyan sokat mondó vonalkákat. Ó, magától értetõdõen, egészen más kandzsival írta nevét egyikük, mint a másikuk.
Van, hogy lánynak általában fiúknál megszokott nevet adnak. Nemcsak Hirohito császár fiúunokáját hívják Aja-nak, hanem a házbeli óvodás korú lányok egyikének is ez a neve. Igen, mindenki kitalálhatja: a nevüket leíró kandzsik egészen különbözõek.
Akita szan elmesélte, hogyan adta a ritka Micsiru nevet kislányának, amely inkább fiúnévnek hangzik. Családnevüket nagyon bonyolult jelekkel kell leírni, nehéz kiolvasni. Ezért döntöttek úgy a szülõk, hogy a keresztnév viszont legyen egészen egyszerû, olyan, amit kizárólag egyféleképpen lehet kiolvasni. Az Akita család névtábláján egyébként ott ékeskedik nevük szótagírással is. A postás, újságos így mindjárt tudja, hogy jó helyen jár.
Mivel a névadás bonyolult, és sokféle körülményt kell figyelembe venni, sokan a baba megszületését még nem várják kész nevekkel. Ez nem is szükséges, a törvény szerint 14 napjuk van a névadásra. Az alattunk lakó Aszano család nem is várt ilyen sokáig. Haarmadik kisbabájuk születése után már a 9. napon ragyogva közölték: "megvan a név!" Igaz, hogy ehhez közben több hosszas távolsági telefonbeszélgetést kellett lebonyolítani, mert az apa a szülés idején éppen Amerikában tartózkodott...
Bemutatkozáskor még csak hagyján, hogy elmagyarázzák az emberek a nevüket. De hivatalos helyen már ez nem nagyon megy. Például egy kórházi rendelõben, ahol többszéz ember is megfordul naponta, hogyan is szólítaná be a nõvér a betegeket név szerint, ha nem az ûrlapra kandzsival beírt nevük fölött jelölt kiejtési "puska" segítségével. Erre minden ûrlapon külön rubrika szolgál.
Régen, az írógépek elõtti korszakban a kézírásnak is nagy jelentõsége volt. A kandzsit eredetileg ecsettel írták, és szigorú szabályok vonatkoznak a jelet alkotó vonalak leírásának sorrendjére, irányára, vastagságára, az ecset tartására, vonalvezetésére. Van, amikor a vonal felülrõl lefelé halad, van, amikor alulról felfelé. Van, amikor a vége elvékonyodik, van, amikor vastagodik. A kalligráfia (ecset-írás), japán nevén sudzsi mûvésze egy vastag ecsettel legalább 20-féle vonalvastagságot tud produkálni. A sudzsi harmadik osztálytól kötelezõ tantárgy az általános iskolákban. A gyerekeknek speciális festõkészletük van hozzá. Sok gyerek különórán is tanulja az írás mûvészetét.
- A sudzsi, azon kívül, hogy a gyerek megtanul szépen írni, fegyelemre, kitartásra, elmélyültségre is tanít. - magyarázta ismerõsöm arra a kérdésemre, ugyan miért olyan fontos, hogy a gyerek olyan kiválóan írjon ecsettel és tussal a golyóstoll, rosttoll korában. - Különben is, a kézírás a jellem tükre - tette még hozzá.
A gyönyörûséges régi kézírásokat múzeumban állítják ki, egyik ismerõsöm pedig megilletõdötten mutatta nekem azt a faliképet, amely nem állt másból, mint egy néhány soros versbõl, amelyet 82 éves édesanyja nem sokkal halála elõtt saját kezével festett.
Változott a kandzsi, egyszerûsödött is, de jelentõsége nem csökkent. A gyerekek az iskolában szorgalmasan tanulják, gyakorolják, hiszen tudják, hogy továbbtanulásuk, egész jövõjük függ az írásjelek ismeretétõl. A modern kor követelményei azonban új kihívást jelentettek a kínai írásjelek használói számára. Az egyre nagyobb menynyiségû írnivaló, sajtótermék, könyv, újság elõállítása kézzel eírott szövegek formájában elképzelhetetlen. Az olyan nyomdai szedõgépek, vagy akár csak asztali írógépek, amelyekben legalább 2000 jel közül lehet választani, nagyok, nehézkesek, lassúak, és kezelésük speciális gyakorlatot követel. Ismét a régi probléma merült fel: lehet, hogy mégis csak át kellene térni valami egyszerûbb, fonetikus ábécére. Hacsak... és Japánban, az elektronika szédületes fejlõdésének hazájában megtalálták a megoldást! Egymás után hozták létre az egyre nagyobb teljesítmányû számítógépeket, amelyek igen sok kandzsit tudnak megjegyezni memóriájukban; a nyomtatókat, amelyek egyre gyorsabban és egyre szebben nyomják ki a szövegeket; és végül ezek írógépméretû kombinációját, a hordozható szövegszerkesztõgépet. Ezek kezelése olyan egyszerû, hogy akármilyen bonyolult írásjeleket tartalmazó szöveget az európai írógép használati sebességénél nem lényegesen hosszabb idõ alatt le lehet vele írni. A dolog trükkje az, hogy a kívánt szöveget fonetikusan kell begépelni, a gép pedig a képernyõre kiírja a kiejtésnek megfelelõ lehetséges jelalakokat, amelyek közül egy gombnyomással ki lehet választani az adott szövegbe illõt. Mivel pedig lemezes tárolóegység is be van építve a gépbe, a szerkesztett szöveget meg is lehet jegyeztetni vele, majd késõbb tetszés szerinti példányszámban kinyomtatni. Egyszerûen egy mindenki számára elérhetõ nyomda ez, ráadásul egy havi japán átlagfizetésnél alacsonyabb áron. A kandzsi ezzel meg lett mentve. Bár, akadnak kételkedõk (természetesen külföldiek), akik szerint éppen ez a masina lesz a kandzsi végzete, mert most már senki nem fogja rendesen megtanulni a kézzel való írást. A dolog hasonlatos ahhoz a gondhoz, hogy megtanulnak-e számolni a gyerekek, ha túl korán kerül a kezükbe egy számológép. A japán szülõk azonban nem látszanak idegesnek, hanem továbbra is nagy mûgonddal választják ki azokat a kandzsikat, amivel újszülött gyerekük nevét le akarják írni. Ha pedig ez megvan, akkor elõveszik a szövegszerkesztõgépet, hogy gyönyörû, rajzos értesítõket nyomtassanak vele barátaik, ismerõseik számára, közölvén velük az örömhírt, ha kell, akár többszáz példányban is.